Fond turistički klaster mikroregije Subotica-Palić

Kontakt: +381 (0) 24 670 850
Matije Korvina 9, 24000 Subotica
 

A TORONY ALATT
SZABADKAI SZERZÔK
ÍRÁSAI SZABADKÁRÓL

1
Gerle János
ELÕSZÓ
Szabadka (Subotica) más város. Nem úgy más, ahogy minden város különbözik
a másiktól, hanem más az összes többihez képest. Úgy fogalmazódott meg
bennem – tapasztalatként – ez a különösség, hogy Szabadka az egyetlen
magyar város, amely õrzi a monarchia levegõjét. Nem kõbe merevítve, hanem
áramló, körülölelõ, beszívható levegõjében, mintha titkos palackokból engedné
ki valaki folytonosan a város rejtett pincéibõl. Talán azért van ez így, mert az
utódállamok közül Jugoszlávia volt az, amelynek nacionalizmusa szükségképpen soknemzetiségû volt, és megõrizte a monarchiából a toleráns együtt-
élés magától értetõdõ természetességét. Jugoszlávia volt az egyetlen abban
is, hogy szembenállása kifejezéseképpen a diktatúra idõnként olyan kulturális
elhajlásokat engedett meg, amelyek újra és újra fellobbanthatták az emberekben a szabadság érzetét.
Titkos pincék, írom önkéntelenül, mert Szabadka ráadásul mitikus város,
mindennapi életét átszövik a régi és újonnan születõ legendák, amelyek
belefonódnak a valóságba és azzal összekeveredve, annak helyét imitt-amott
elfoglalva, szürreális közeget teremtenek. Hadd idézzek egy felkavaró példát
Boško Krstiæ kulcsregényébõl, A Behringer-kastély-ból (Rajsli Emese fordítá-
sában):
Jakab éppen azután betegedett meg, hogy szabadkai bérpalotánk keleti
ablakai elõtt – a Rudics sarkán – felépítették az új városházát – szólalt meg
vékony hangján Jozefa. – Úgy vélem, ez a gyalázat – mármint, hogy azt az
átkozott palotát pontosan a mi orrunk alá építették – a városi fõmérnök
feleségének a bosszúja volt, méghozzá azért, mert Jakab nem az õ férjével
építtette fel a családi házunkat. A világ e tájékának legnagyobb építménye,
az új városháza elárnyékolta a napot házunk összes ablaka elõl, és ez igen
mélyen érintette Jakabot. (…) otthonunkba beköltözött a sötétség, a szomorú-
ság és a betegség. (…) Öcsém teljesen megváltozott. Eleinte órákig bá-
multa az új városháza Kék termének ablakait – amelyet csak egy szûk utca
választott el azõ szobájától –, valamiféle beteges elégedettséggel figyelve
az ott zajló fogadásokat, amelyeken, természetesen gyakran látta a fõmérnököt és annak primitív feleségét. (…)
Az ifjú Aldint igencsak zavarba hozta Jozefa leírása. Behringerék bérpalotája – tudomása szerint – nem állhatott a Rudics báró utca sarkán, és nem
választhatta el egy utcányi az új városházától, sõt az új palota sem épülhetett
azon a helyen, ahová azt az öreg hölgy elbeszélésében állította. Kényszeredetten, s némi bizonytalansággal a hangjában – hogy meg ne sértse a
szeszélyes öregasszonyt, nehogy félbehagyja elkezdett történetét, Aldin
óvatosan csak ennyit mondott:
– Bocsásson meg, de azt hiszem valamit félreértettem. Az új városháza
a régi helyére épült a legnagyobb téren. Nem értem, hogy akkor hol helyezkedett el az önök palotája? És azt sem, hogyan takarhatta el a városháza az
önök palotájának ablakait? Különösen pedig azt nem értem, miként figyelhette
meg Jakab úr könnyedén azt, ami a Kék teremben történik, amikor az õ
ablakai egy másik térre nyíltak?
– Ön, fiatalúr, nyilván nem szabadkai. Nem ismeri kellõképpen a várost.
(…) De különben is, még ha itt is született volna – mormolta maga elé az újra
magába zárkózni látszó Jozefa – Sie sind noch nicht so alt, dass Sie eine
Stadt, oder ein Rathaus kennen könnten. (Ön még nem elég idõs ahhoz,
hogy eléggé ismerhessen egy várost vagy egy városházát.) (…)
Az ifjú Aldin a Behringer-kastély fotója vagy képe után kutatva egy izgalmas, de eredménytelen délelõttöt töltött Budán, a gazdag Széchényi könyvtárban, majd barátjával, a könyvtár fotósával ebédelni indult. (…) Aldinnak
rögtön föltûntek a faborítású szeparék: a súlyos fakeretekben egy-egy történelmi magyar város látképe állt, és elnevette magát, amikor az asztaluk fölött
2
egy színes festményt pillantott meg, Szabadka fölirattal. Már éppen meg
akarta köszönni barátja figyelmességét, amikor szeme megakadt a képen
és megborzongott a hihetetlen fölfedezéstõl. Valóban Szabadka látképe
volt az, az új városháza épületével, csakhogy az épület máshol állt, mint a
valóságban: azon a helyen, ahol ma a Dušan Radiæ építette ház található. A
többi részlet látszólag megegyezett a valósággal: a távolban ott látszott a
nagytemplom, a régi fõtér, középen a Szentháromság-szoborral, a régi villamost is odafestették – ám az új városháza Kék termének ablakai a szûk
Rudics utca túloldalán álló hatalmas, kétemeletes palotára néztek. A Behringer
Jozefa történetébõl származó palotára. Beragyogta a napfény, csak éppen
északi irányból, ahonnan a valóságban soha nem süt rá a nap.
Aldin barátjától megtudta, hogy az Apostolok vendéglõt a Kígyó utca 2-
es számú házban 1902-ben nyitotta meg Förstner János, és az 1913-as
felújítás alkalmával festhették a magyar városokat ábrázoló faliképeket –
lévén a szabadkai városházát 1912-ben fejezték be. (…) A festményeket
Hauswirth Ödön készítette.
Szabadkára visszatérve Aldin újra szeretett volna találkozni Behringer
Jozefával, ám az idõs hölgy néhány nappal korábban elhunyt. A Mûemlékvédõ
Intézetben pedig azt mondták, hogy olyan épület, amilyet az öreg hölgy leírt
neki, és amilyet a pesti Apostolok vendéglõ festõje megfestett, soha nem
lézezett Szabadkán.
A melléklet, amelyet Önök most olvashatnak, úgy készült, hogy a fenti
írás szerzõjét kértem meg, hogy segítsen, Szabadkáról minél több szerzõ
válaszoljon a kérdésemre: mi az, ami a szabadkaiak számára fontosabbá
teszi a városukat, mint ahogy azt bárhol másutt tapasztaltam. Mi az oka
annak, hogy a város legendái, amelyek nagyrészt az épületekhez kötõdnek,
sokkal mélyebben beleépülnek a személyes életükbe, sokkal kevésbé
képesek – tudva vagy tudatlanul – önmaguk létét a város mítoszától függetlenül
elképzelni, mint más városok lakói. A kérdést talán egyszerûbb lett volna úgy
fogalmazni, mit jelent szabadkainak lenni? Úgy képzeltem, hogy szerb, horvát,
német, magyar, héber és ki tudja, miféle nyelven egyaránt kapok válaszokat,
amelyeket eredeti és lefordított változatukban közölhetek. Sajnos, talán az
elõkészítésre szánt idõ rövidsége miatt csak szerb és magyar nyelvû válaszok
érkeztek és ezért nem láttam szükségesnek a többnyelvû megjelentetést.
Annak lényegét amúgy is sokkal pontosabban fejezi ki a mellékletben Viktorija
Alad• iæ írása.
Amikor a tavalyi velencei építészeti kiállításra egy szabadkai csoport is
készített tervet, annak témájául azt választották, hogy a fõutca alatt folyó,
már régen betemetett patakot feltárva, visszaadnák a városnak a vízzel való
kapcsolatát, ami egész történetét végigkísérte, mára azonban elveszett. A
szabadkai irodalomból nyilvánvaló, hogy a városnak a villamost kellene visszakapnia emellett, hogy helyreálljon valami abból, ami minden titkos palack
ellenére eltûnõben van, a látogató számára nyilván kevésbé érzékelhetõen,
mint ahogy azt Bela Duranci írása tükrözi. Én mégis hajlamos vagyok azt
gondolni, hogy ha Szabadka a
víz és a villamos mellett még szabad királyi városi rangját is visszakapná, akkor annyira szabadon
kezdene fújni a monarchia levegõje, hogy a fehér ember Euró-
pájának közepén az igazi Euró-
pa szigetévé válna.
A szerb nyelvû írásokat
Rajsli Emese fordította.
3
Viktorija Alad• iæ
EGY SZABADKAI
(a történetben szereplõ összes párbeszéd a képzelet mûve)
BELGRÁD
– Látod, ez még nekem nem sikerült. Noha, ebben biztos
vagyok, az egyik legnagyobb bölcsesség szeretni azt, amit
csinálsz, de ez nekem nem sikerült.
– Hogy érted, hogy nem sikerült, hisz épp nemrég mondtad, hogy szereted a munkádat.
– Igen, de ennek semmi köze sincs az egyetemhez,
fölhagytam azzal a szakmával, amit annak idején tanultam.
Akkoriban, 19 évesen, tehetséges voltam, mindegy volt, hogy
mit tanulok.
– Miért, mivel foglakozol?
– Járadékközvetítéssel, de ez most mindegy, hanem,
mondd, mit csinálsz te Szegeden? A gyerekeid szerb iskolába járnak?
– Dehogy járnak, hisz épp azért költöztünk oda, hogy a
gyerekek megtanuljanak magyarul.
– Nem értem. Magyaroknak neveled a gyerekeidet? Ez
elképesztõ. Nekem ezen a téren sikerült megvalósítani azt
a legnagyobb bölcsességet, hogy ott vagyok boldog, ahol
éppen vagyok. Következetes maradtam a szerbségemhez,
és soha nem tenném meg azt, amit te megtettél.
– Ez rendben is van, csakhogy én nem vagyok szerb, így nem is beszélhetek a szerbségemrõl, illetve beszélhetek, csak egészen más a természete,
mint annak, amit te említettél.
– Már hogyne lennél szerb. A szüleid közül valamelyik csak szerbnek
született?
– Nem, éppen ellenkezõleg, ha a szüleimet nézzük, akkor egyetlen csepp
szerb vér sincs bennem.
– Miért, mi vagy te akkor?
ZÁGRÁB
– Asszonyom, nagyon tetszik a témaválasztása, csak ügyelnie kell majd
arra, hogy a munkáját horvát nyelven írja meg.
– Sajnos nem tudok horvátul írni, mert nem ismerem az ije-zõ nyelvjárást.
– Hogyhogy nem tud, hiszen Ön szabadkai, horvát iratai vannak. Ha jól
tudom, ott sok horvát él – hát nem horvátul beszélnek egymással?
– Vannak, akik tudnak horvátul, a mi családunkban valaha a bunyevác
nyelvet beszélték, az iskolában meg, és ezt nyilván Ön is tudja, soha nem
tanultunk horvátul, de kereshetek valakit, aki lefordítja a dolgozatomat ije-zõ
nyelvjárásra.
– Én ezt jóvá is hagyom, de nem tudom, hogy a dolgozat megvédésekor
a bizottság hogyan viszonyul majd ehhez a kérdéshez.
– Ezt a kockázatot nekem kell vállalnom.
– De miért nem foglalkozik ezzel a témával Belgrádban? Sokkal egyszerûbb lenne a dolga.
– Úgy tûnt, hogy Önöket itt, Zágrábban, sokkal jobban fogja érdekelni ez
a téma. Belgrádban ilyesmivel senki nem foglalkozik.
– Valóban, a téma nagyon érdekes, de ha már Horvátország felé kötelezi
el magát, meg kellene tanulnia a nyelvet is.
– Nézze, én nem akarom magam sehol újra elkötelezni, csak ezt az egy
munkát szeretném itt megcsinálni, és semmi mást.
– Miért, hol kötelezte már el magát?
4
SZABADKA
– Nézze, az Ön munkája valóban lenyûgözõ, van azonban egy kis gond.
Magyarázza meg, asszonyom, miért foglalkozik Ön a magyar történelemmel?
Szép dolog ez, de tudja, engem az zavar, hogy nem értem, miért nem foglalkozik ezzel a kutatással valaki a magyarjaink közül. Ha Ön is magyar lenne,
minden további nélkül támogatnám, így azonban meg kell gondolnom a dolgot.
És végtére is nem az a fontos, hogy én mit gondolok, hanem hogy mit szólnak
majd ehhez a központban, ezért elõször tájékoztatást kell kérnem.
– Hisz nem kérek sokat, csak hogy térítse meg az erdélyi Tusnádig, a
konferencia színhelyéig az útiköltségeimet – a részvételi díjat magam állom.
– Jó, jó, értem, de tudja ön, hogy hány ember nyaggat engem naponta
hasonló kérésekkel? A fejem is szétrobban hamarosan.
KRAKKÓ
– Bocsáson meg, Ön, ugye, zsidó?
– Jesszusom, dehogy, de miért érdekli ez?
– Olyan érdekes elõadást tartott a szabadkai zsinagógáról, hogy arra
gondoltam, csak zsidó lehet, és tulajdonképpen ebben egy pillanatig se kételkedtem, ezért most alaposan meglepett a válasza. Van ugyanis egy csereprogramunk, amely egyhónapos izraeli tanulmányutat biztosít, ki lehetne használni
az egyetem által nyújtott lehetõségeket, természetesen
ingyen. Bennünket nagyon érdekelne a zsinagógáról szóló
elõadása, de mivel azt mondja most, hogy nem zsidó, nem
vagyok benne biztos, hogy át tudom nyomni a bizottságon,
de szeretném Önnel tartani a kapcsolatot,
– Természetesen, írja föl a címemet, és keressen meg.
– Ha megengedi, föltennék Önnek még egy kérdést.
– Rajta, szívesen válaszolok minden kérdésre.
– Hogyan került sor arra, hogy Ön a zsidó hagyomány
kutatásával foglalkozzon?
– Nem mondhatnám, hogy a zsidó hagyomány
kutatásával foglalkozom, én a szabadkai zsinagógával
foglakozom, amelyrõl nem tudom, hogy része-e a zsidó
hagyománynak, mert én más kontextusban látom. After
all, ahogy az angolok mondanák, ezt a zsinagógát két magyar építész tervezte. Számomra a zsinagóga egy kivételesen szép építészeti mû, olyan épület, amely minden egyes
alkalommal izgalomba hoz, ha elmegyek mellette, és én
természetesnek érzem, hogy kíváncsi vagyok, mi okozza
ezt a hatást. Azt hiszem, elsõsorban a kupolája és a festett
ablaküvegek, igen, ezek valóban fantasztikusan szépek.
– Ha Ön nem zsidó, akkor azt kell föltételeznem, hogy magyar.
– Nem, nem vagyok magyar.
– Hát akkor mi Ön, ha megkérdezhetem?
LJUBLJANA
– Asszonyom, miért érdeklik Önt ezek az adatok?
– Szeretném föltárni családi gyökereimet.
– Ön szlovén? Miért nem tud szlovénul?
– Az vagyok, de tulajdonképpen mégsem. A nagyapám volt szlovén,
ezért szeretnék összegyûjteni minél több adatot a családjáról.
– Ön tulajdonképpen egy állampolgársági kérelmet szeretne benyújtani,
de ez nem fog menni, hisz nem tud szlovénul.
– Nem, nem errõl van szó, mondom, hogy miért érdekel.
– Akkor rendben van, máris jövök.
5
SZARAJEVÓ
– Ön soha nem kávézik.
– Jaj, dehogynem, de most elcsaptam a hasamat. Látott valahol ásványvizet?
– Máris rendelek. Hanem az Ön családneve… Csak nem muzulmán?
– Ó, nem, ez a férjem neve. Állítólag egy török õse volt, aki a török had
visszavonulása után ottmaradt és fölvette a katolikus hitet, de persze nem
lehet tudni, mi ebbõl az igazság.
– Ez nagyon érdekes. Akkor most tulajdonképpen Ön micsoda?
SZABADKA
– Ön szeretne németül tanulni, de nem akar belépni a Németek Szövetségébe? Azt hiszem, ez nem fog menni.
– Azért jöttem, hogy nem lehet-e valahogy mégis megbeszélni, még
fizetnék is érte, ha kell, mert úgy tudom, németországi tanáraik vannak, és
németül németektõl lehet a legjobban megtanulni.
– De miért nem akar belépni a Szövetségünkbe, hisz az
imént mondta, hogy német származású. Akkor a dolgok
maguktól megoldódnának, a Szövetség tagjai számára
ingyenes a tanfolyam, más érdeklõdõink nem voltak, és nem
is számítottunk rájuk.
– De miért nem lehetek én egyszerûen a hallgatójuk –
ha megfelelek minden föltételnek, és Ön ezt jól tudja, miért
kell belépnem?
– Miért nem akar belépni, hiszen akkor a németországi
segélyekre is jogosulttá válik.
– De nekem nincs szükségem segélyekre, én
egyszerûen németül akarok tanulni.
– Ha nem akarja magát elkötelezni a Német Szövetség
mellett, ne tanuljon nálunk németül. Akad még számos tanfolyam a városban.
– Az imént mondtam, hogy egyedül Önöknél vannak
anyanyelvi tanárok, németül pedig azért szeretnék
megtanulni, mert az volt édesanyám anyanyelve, amelyet
neki nem volt szabad beszélnie, ha nem akart a családja
többi tagjával együtt a titeli koncentrációs táborba kerülni,
így aztán el is felejtette. Azt hiszem, igencsak furcsa olyan körülmények
között nõni föl, hogy nem beszélheted az anyanyelvedet. Szeretném kideríteni
mi az, amivel megrövidítettek, amiért édesanyámmal soha nem beszélhettem
az anyanyelvén.
– Én tökéletesen megértem Önt, de ezt meg kell beszélnem az elnökünkkel, hogy õ mit szól hozzá, de azt még mindig nem értem, miért nem akar
belépni a Németek Szövetségébe.
– Mert nem vagyok német.
– Hát akkor mi Ön?
– Szabadkai.
6
Boško Krstiæ
FALU A VÁROSOK ÁRNYÉKÁBAN
Vannak olyan cinikusok, akik a szabadkaiakat arról firtatják, vajon
Szabadka falu-e vagy város, miközben egyik fél sem sejti, hogy éppen
ebben a kérdésben rejlik ennek a településnek egyik legszebb titka.
Hihetetlen, hogy egyetlen kérdés, illetve félreértés milyen sokáig fönn tud
maradni a cáfolatokban. Hiszen nem múlhat el egyetlen Szabadkáról szóló
beszélgetés sem, akárkik között és akárhol, hogy föl ne merüljön a kérdés:
vajon Szabadka még mindig Európa legnagyobb faluja? Még ha az „Európában”
kitételt mellõzzük is – noha éppen ez a kiskapu teszi lehetõvé azt a hovatartozást, amely után az amerikaiak is áhítoznak –, a „falu” meghatározástól
minden szabadkai kiütéseket kap, és a kérdést követõ egy-két órában nem
képes abbahagyni a bizonyítékok felsorolását, melyek szerint valóban város
vagyunk. Amikor adatokkal alátámasztva és kiválóan érvelve bebizonyítjuk a
tényt, nyugodtak lehetünk egészen a következõ alkalomig, amikor majd ismét
nekünk szegezik a kérdést: falu-e vagy város ez a mi Szabadkánk?
Nyilvánvaló, hogy a híresztelés nem jó módszer a Szabadkáról szóló
igazság széles körben való elterjesztésére. Sikert csak egy más módszerrel
érhetünk el. Ha arra a meggyanúsításra, hogy falu lennénk, bátran igent
mondanánk, mindenki azon lenne, hogy bebizonyítsa, nincs igazunk, hogy
nem ez a rólunk szóló teljes igazság, hogy tulajdonképpen város a mi városunk,
csak valami titokzatos oknál fogva titkoljuk. Egyszerû, nem? Egy ilyen csúsztatott érvelésnél már nem érvényesek a klasszikus
törvények és a logika szabályai.
Minden más érvényben marad.
Ha csak futólagos pillantást vetünk az ügyre,
máris nyilvánvalóvá válik, hogy ennek az egész
„város-falu” intrikának a fõ táplálói maguk a szabadkaiak. Mintha megijedtek volna attól, ahogy
falucskájuk nagy várossá alakul, és ezt titkolni igyekeztek, belegabalyodtak régi történeikbe, a múltba,
a szállások és sorok életébe, így védekezve a
kíváncsiskodóktól és a város néha teljességgel
kiszámíthatatlan dicsõség- és fényáradatától. Város
volt már Szabadka, de lakói még mindig azt
mondták magukról, hogy falusiak.
Munk Artúr így kezdi Köszönöm, addig is… c.
könyvét: Poros szülõvárosom, Szabadka, a világ
legnagyobb faluja. Kegyetlen szél söpri az utcák
porát egyik kerületbõl a másikba, teleszórja
szemünket, szánkat, tüdõnket a finom, üvegszerû
porral, aztán – mint aki jól végezte dolgát –
megpihen, hogy másnap mindent elölrõl kezdjen.
Blaško Hajduk Vojniæ, az öreg városi könyvtáros
Városom a múltban c. könyvében ezt kissé másként látja: Egyesek nagy városnak ábrázolták és
nevezték Szabadkát. Mások Európa legnagyobb
falujának. Pedig egyszerre volt mindkettõ.
Nem tudott ellenállni a dilemmának Sinkó Ervin sem. Optimisták c. regénye
1918-ban játszódik, egy olyan százezernél is több lakost számláló alföldi
fészekben, amilyen óriási falu nincs is a világon.
Ott van aztán az egyszeri szabadkai asszony, akit megkérdeztek, milyen
a szülõvárosa, mire õ egy marék babot dobott az asztalra, és a szerteguruló
babszemekre mutatva azt mondta: Ilyen.
Minderre jól rímel Gál László fatális verssora: Ebben a városban csöndesen szólna / a dán királyfi: / nem lenni.
7
És tényleg, mitõl lesz város a
város? Attól, hogy több százszor
megváltozik a neve, mint ahogyan
az Szabadkával történt az elmúlt
hatszáz év során? Vagy attól, hogy
a lakói városnak nevezik lakhelyü-
ket? Érvényes-e ugyanez mondjuk
Kisbelgrádra vagy Újbelgrádra?
Akár mezõnek is nevezheti magát
az a helység, és ennek ellenére lehet híres, mint a Champs Elysées.
Nevezhetünk egy helységet falunak
is, mint mondjuk Greenwich Villageet, és mégis város marad. Vagy
mint Novi Sad (Újvidék), amelynek
a nevében a „sad” szó mezõt, kertet, gyümölcsöst jelent, és amely ilyen
névvel is nagyvárossá nõtte ki magát (noha egy vérbeli szabadkainak meg
kell jegyeznie, hogy ez a folyamat nehézségekbe ütközött). Várossá válik-e
valaha, és ha igen, mikor, Baèko Petrovo Selo (Péterréve)? Nincs szabály:
minden város a maga módján lett várossá.
A kérdés továbbra is fennál: vajon Szabadka falu vagy város? Ez nem
olyan kérdés, amelynek létezne végleges válasza. Ezt a kérdést állandóan
újra meg kell válaszolni.
A szabadkai gelegonyafa-sorok hamarosan százévesek lesznek. Árnyas
lombjaik alatt mintha egy kissé lelassult volna az idõ. Ki tudja, mi rejtõzik a
nehéz szabadkai kapuk mögött? Ki tudja, mi van a hallgatag, kissé melankolikus szabadkaiak fejében?
A városépítõknek volt egy különleges eljárása, amellyel nagy tetteket
hajtottak végre: a rombolás volt ez az eljárás. És ezt a város nem felejti.
Lerombolták a gyönyörû palicsi Nádas szállót, így aztán most a megmaradt
szállók állandó helyhiánnyal küzdenek. Lerombolták a Sárfürdõt, így tûnt el a
város fürdõépülete, tervbe vették a Nõi strand – mint végtelenül retrográd és
ízléstelen épület – ledöntését is, de a gyönyörû építmény mégis megúszta
valahogy. Nem volt ilyen szerencsés a Kiserdõ éttermének bûbájos faépülete,
ezért ez a szabadkai „Central park” csak egy átutaznivaló elõváros maradt,
majd miután megritkították magát az erdõt is, a Zorka Vegyi Mûvek mérgezõ
felhõi is szabadon átutazhatnak rajta Szabadka felé. Az a vashíd, amely a
vasútállomás fölött átívelve a város két felét kötötte össze, elhagyatottan,
félig õsszedõlve áll, mert senki se ismerte el, hogy a híd a tulajdonát képezné,
hiszen akkor felelõssé lehetne tenni a balesetért, amely során egy lány alatt
beszakadtak a híd korhadt deszkái. Ma már senki nem mer hozzányúlni,
mert így elismerné a bûnösséget a hajdani balesetért is.
A város lassan romokba dõl. Az emberek elhagyták, a nincstelenségtõl
lassan mocskossá válik, lassan sötétség száll rá, megváltoznak a szokásai,
megváltozik a lakók viselkedése, a város arra készül, hogy beburkolódzik a
szürkeségbe, porral és sárral betonozza ki magát, magába fordul, udvaraiba
és titkos zugaiba, a lakóit pedig magukra hagyja, hogy az egyre növekvõ
mocsokban végre megoldják azokat a fontos problémákat, amelyek miatt
magára hagyták városukat.
Egyszer ismét találkoznak majd – a város és lakói –, de sok-sok munka
árán tudnak majd csak kibékülni. Idõközben az elhanyagolt, mocskos városban szenvedni fognak az emberek, talán nem is tudva, hogy szenvedésük a
város bosszúja, amiért elhagyták és elhanyagolták.
8
Bela Duranci
A SZABADKAI KORZÓ
Ezekben a napokban (2001 nyarán vagyunk) vált hivatalossá a kialakulásától
Szabadka fõutcájának számító utca Korzó megnevezése, amelyet a város
minden lakója már eddigis használt. Létrejötte a paraszti város építése során
kialakult káosz közepette megtett látnoki döntésnek köszönhetõ. Wüstiger
József, az európai képzettségû mérnök rajzolta meg az utca egyenes vonalát
saját városfejlesztési tervén, amikor 1823-ban a Rogina bara nevû mocsarat
parcellázta – ezek a telkek képezik a mai város urbánus magját. 1
Az utcát nevezték már Kossuth Lajos utcának, Sándor király utcának,
majd Boris Kidriè utcának, míg most végre a hivatalos neve is az, ahogyan a
szabadkaiak mindig emlegették: Korzó, hirdetik a föliratok, a város valódi sétálóutcája. Ez a sétálóutca termé-
szetesen ennek az alföldi városnak a növekedésével
párhuzamosan, a szabadkaiak európai utca utáni vágyá-
val összhangban formálódott.
Iványi István (1845–1917), a város krónikása, való-
színûleg 1891-ben vetette papírra második könyvének
utolsó fejezetét, amelyben a következõket írta: A vasúti
állomáshoz vezetõ, a két oldalról a nyomorgó fasorban
itt ott elhelyezett padokkal ellátott gyalogút képezte
városunk „korzóját”, ahova mint a legrövidebb úton a
szabadba sietett a városi közönség. (…) Késõbb a
vasúti állomás folyton váltakozó életével vonzotta ki a
közönséget szórakozni (…) Különösen ünnepnapokon
délután 5–10-es sorokban összefogódzva, sûrû csoportokban hullámzott a sok tarka nép, munkások, iparoslegények, cselédlányok stb. már a piactól kezdve a
még akkor rendezetlen, s ki nem épített Kossuth utcán
át. S ezen kedvelt sétáló helyet a vasárnapi publikum
még ma a szép piactér mellett sem felejtette el. 2
Ezek szerint a szabadkai korzó spontán módon
keletkezett, a szó szoros értelmében vett városi sétáló-
utcaként jelenik meg, a „vas út” – az európai vérkeringés – megjelenésének
támogatásával.
Iványi ugyanakkor mûvének elsõ kötetében, 1886-ban csak futólagosan
tesz említést a következõkrõl: Az elsõ vasuti vonat 1869. szept. 11-én jött
által Szegedrõl; egész csendben és ünnepélyesség nélkül adatott át a
közforgalomnak az alföldi vasút”3
A vasút jelentõségét, nyilvánvalóan, a fiatalok fedezték föl, függetlenül
attól, melyik társadalmi osztályhoz tartoztak, azaz a „városi közönség”. A
korzó elsõ ösvényét a kíváncsi fiatalok taposták, a tágabb látóhatárra és az
újításokra éhes polgárok. Egyesek bevárták, majd kikísérték a vonatokat,
elmerengve a távolságokon és vágyva az ismeretlent, mások a Szabadkai
Korcsolyázó Egylet tagjaiként 1876–1888-ig, amikor végre lecsapolták a Rogina
barát, fönntartották és használták a természetes jégfelületet, szigorúan betartva
a saját maguk alkotta, öt pontba foglalt szabályokat: jó karban lévõ jégpálya
létrehozása; kezdõ korcsolyázók oktatása; nagyobb jégterekre szervezendõ
kirándulások lebonyolítása; jégünnepélyek és versenyek rendezése; évenként
egy, esetleg két bál rendezése.4 A fiatalok rátermettségérõl beszél az is,
hogy Vermes Lajos (1860–1945), a kor ismert sportolója éppen itt mutatta be
1 Az eredeti terv szinte teljesen magvalósult, és a századvégi építkezések folyamán mindössze
egy utcával bõvült. (Dr. Györe Kornél: Szabadka településképe. Életjel, Szabadka, 1976.)
2 Iványi István: Szabadka szabad királyi város története II. rész. Szabadka, Bittermann
József könyvnyomda, 1892.
3 Iványi István: Szabadka szabad királyi város története I. rész. Szabadka, Bittermann
József könyvnyomda. 1886.
4 Petkovics Kálmán: Régi szabadkai játékok. Forum, Újvidék, 1983.
9
új kerékpárját az érdeklõdõknek: Abban az évben 1879-ben ez a gépállat a
korzón száz méteren át vitte a nyeregben a lovast – a járókelõk álmélkodása
közepette. Sztoczek Károly tudni vélte még, hogy a rákövetkezõ évben
(1880-ban) megalakult Szabadkán a vasparipa-versenyzõk egyesülete. 5
Késõbb, amikor az érdeklõdõk beszerezték a kerékpárokat, az elsõ hivatalos
bicikliversenyt 1884. november 7-én rendezték meg, a Szabadka és Palics
közötti 13 kilométeres távon. Ez természetesen olyan esemény volt, amelyet
a korzón is megtárgyaltak, ahol minden bizonnyal jelen volt egy gimnazista,
a késõbbi városi hivatalnok, név szerint Ivan Sariæ (1875–1966). Elõször biciklizett, késõbb motorral is versenyzett, majd 1905 szeptemberében a Szabadka–
Zombor közötti autóversenyen vesz részt. 1909-ben, amikor Louis Bleriot
átrepülte a Lamanche-csatornát, éppen Párizsban versenyezett. A következõ
évben, 1910 októberében saját építésû repülõgépen száll a magasba a
csodálkozó szabadkai közönség elõtt.
De a korzón nem csak sportolók sétáltak. Itt töltötte napjait Kosztolányi
Dezsõ (1885–1936), a jövendõbeli író, és Farkas Béla (1894–1941), a majdani
festõ. Orvosok, ügyvédek, papok és asztalosok, bankárok és zenészek, és
számos más szabadkai ember, ott koptatták a cipõjüket, ott nõttek föl a
felejthetetlen korzón.
Az elsõ korzózók egyike volt Dudás Ödön is (1852–1889), a zentai szü-
letésû szabadkai gimnazista, majd jegyzõ és a Bács-Bodrogh címû egynegyedes helytörténeti folyóirat elindítója. Szabadka város története c. mûvének
A város lakosai, azok jellemzése és a népszokások fejezetében, többek
között, a következõket jegyezte fel: Ez s ehhez hasonló szokások most már
meglehetõsen elhalványulnak. A mindeneket nivelláló civilisatio eltörli a
nemzetek megkülömböztetõ tulajdonságait csak úgy, mint az egyes polgári
osztályokét és az egész különbség csak abban határozódik, a melyet a
szegénység és a gazdagság teremt, és így jövõben ép oly kevés költõi mint
vigasztalóival kecsegtet. 6
Dudás kifejezése, a nivelláló civilisatio, tulajdonképpen a szabadkai korzó
tulajdonsága. Hiszen azok, akik állandóan a sétatéren találkoztak egymással,
egyfajta különleges barátságot
ápoltak, anélkül, hogy ez tudatosult volna bennük. Csak a
szolidaritás elkerülhetetlen pillanataiban, szerény magyará-
zatként hangzott el a korzóról
ismerjük egymást mondat. Így
deríthette ki két ismeretlen,
hogy anélkül barátkoztak egymással, hogy ismerték volna
egyik a másikat – egyfajta
energiát örökítve így át egyik
nemzedékrõl a másikra.
Iványi korrajzában még egy impozáns csoport tûnik föl: hullámzott a sok
tarka nép. A tanyavilág lakói voltak õk, szép szál legények és pompás ruhájú
lányok. Molnár György (1830–1891), az ismert színész, visszaemlékezve a
szabadkai színházra, megalapozáshoz sorsdöntõnek találta a színházépítést
követõ nagy-nagy érdeklõdést. Szerinte ekkor találkozott elõször a színjátszással az a néposztály, amely addig színházról fogalommal se bírt. Most
pedig szép számmal kereste föl a színi elõadásokat (…) még a szállásokról
(…) is karavánonként jöttek be. 7 Szabadka ugyanis valódi „nagyvárosi
szállodát” kap és színházat, amely 1854 decemberében nyitja ki a kapuit. A
két utcasor találkozásánál álló kétfunkciós épület közös bejárata egy korinthoszi oszlopsorral és timpanonnal díszített antik szentély portálja volt, amely-
5 ugyanott
6 Dudás Ödön: Szabadka város története (A kötet anyagát gondozta, a bevezetõt írta és a
képeket válogatta Magyar László). Életjel, Szabadka, 1991.
7 Gerold László: Dráma és színjátszás Szabadkán a XIX. században (bölcsészdoktori
értekezés). Újvidék, 1982.
10
nek csúcsa a környezõ épületek fölé magasodott, magasabb volt szinte a
szomszédos városházánál is! Innen kezdõdött a Kossuth utca, és folytatódott
a semmibe, akkor épült fel az utca végén a gõzmalom, amely késõbb 1873-
ban tanítónõképzõ intézetté alakíttatott át, és még sokáig (1887-ig) volt az
utcának legvégsõ háza.8
A Rogina bara lecsapolásával, az 1864-tõl tartó vasúti töltésépítéssel,
parktelepítéssel tették rendezetté a korzó útvonalát. Oldalt, a rég megrajzolt
Wüstinger-telkeken sorra épültek a helyi nobilitások festõi szépségû palotái.
Az utcák kövezése és az utak rendezése ama szilárd alap, amelyen
városunk modern külsõ átalakulása megindult és biztosan halad elõre. 1878.
ápr. 29. tétetett le az elsõ kõ, s pedig épen a tanítónõképezdével szemben
– írja Iványi István –, 1888 végén készült a parkba esõ régi út helyett a
Prokes-féle ház és a park között elhúzódó új kocsiút és vasúti feljáró.
A pályaháznál a fõvendéglõk omnibuszai és több bérkocsi (fiaker), amelyek szintén csak a kövezés óta vannak városunkban, várják a leszálló
utazókat. Azonban szép, kellemes napon az alig egy-két száz lépést a
városig inkább gyalog tesszük meg a kellemes aszfalt járdán, addig is
élvezzük a parkot, és szemünket a vasúthoz ki vagy onnan a városba sietõ
tolongó sokaság tarka képén legeltetjük. 9
A kövezések mellett mindenütt a városban megindultak a díszesebb
magánépítkezések is (…) A Kossuth utca most városunk egyik legszebb
utcája, s a többi utcákban csak elszórva találjuk, ami itt egyesítve látható. –
írja Iványi 1891-ben, második könyve végén. Ugyanebben az 1891-es évben
Vermes Lajos egyedülálló, aszfaltburkolatú bicikliverseny-pályát épít Palicson!
Az új paloták íves ablakú földszinti helyiségeibe üzletek, kávéházak, cukrászdák, könyvesboltok költöznek. A Kossuth utcának ekkor már három
szállodája van! A vasútállomáshoz vezetõ úton van a helyi sajtó által reklá-
mozott Fridmann képszalon, amelynekmesterségesen megvilágított kirakatá-
ban a sétálók este is megcsodálhatják a székváros mûvészeinek képeit.
Említsük meg talán azt is, hogy 1881. augusztus 15-én Szabadkán megnyílt
egy festõ (Mesterházy Kálmán, 1857–1898) elsõ önálló tárlata, amely egyben
Vajdaság területén is az elsõnek számított. Nyilvánvaló, hogy a szabadkai
korzó „tarka népe” összetételében fokozatosan civilizálódott, kíváncsisággal
és ambíciókkal gazdagodott, és egy újfajta energiát sugárzott, akárcsak a
fõutca és a kapitalizálódó város, és mindezt jelentékeny mértékben támogatta
a „vas út”. A városiasodás során megváltozott a paraszti város kinézete,
környezetének urbanizálódásával pedig maga a sétatér is!
Az aszfaltút megépítése után, 1897. szeptember 7-én megindult a Szabadka és Palics közötti villamosforgalom. A sínek egészen 1928-ig a korzón át
vezettek! De azért a sétálók nem tûntek el a korzóról. A hozzá kötõdõ számtalan eseményhez tartoztak a mûvészeti újítások is. A korinthoszi oszlopsor
aljában tartották az elsõ képzõmûvészeti kiállításokat. A Korzó moziban került
sor 1922. november 3-án Jugoszlávia utolsó és egyben legfenségesebb dadamanifesztációjára10 is. Sokkal késõbb, a szabadkai korzón állt évekig harminc
képzõmûvészeti találkozó kiállítási anyaga (Szobrásztalálkozók és szimpó-
ziumok 1961–1991). Az utolsót a sorban 1991. október 26-án nyitották meg,
és az utolsó közös kiállítása volt a ma már nem létezõ jugoszláv kulturális tér
mûvészeinek.
Eszembe jut elsõ találkozásom a szabadkai korzóval. A Városháza kilátó-
járól néztem a sétálók folyóját 1945 tavaszán. Ünnepnap volt, napos idõ, dél
felé járt. A tanyavilágból érkezõ korzózók voltak a legtöbben, a helybeli
bunyevácok pompás népviselete volt a legföltûnõbb. Még mindig hasonlított
arra, amit Molnár György 1881-ben vetett papírra: … selyem, bársony rokoják,
virágos atlasz-kendõk, drága hímû csipkés kötények, vertarany zsinórral és
csattokkal dúsan paszomántozott rókatorkos mente, arany- és tallérokból
fûzött nyaklánc, patyolat csipkés fehérnemû s még sok minden ékesség… 11
8-9 Iványi István: Szabadka … II. rész.
10 Jasna Jovanov: Demistifikacija apokrifa, dadaizam na jugoslovenskim prostorima 1920–
1922. Apostrof, Novi Sad, 1998.
11 Gerold László: Színházi életünk I. Naplók, emlékezések, levelek. Forum, Újvidék, 1976.
11
Azt figyeltem meg, hogy a „régi malomig” sétáltak a korzón, majd vissza a
park szélén, amely valaha a Piactér volt, de pontosan a (már régóta nem
létezõ) Fûzfásér partjáig – ez a patak a XIX. század derekán még ott folydogált.
Mintha tudat alatt rótták volna a pataktól a Rogina baráig vezetõ utat. A többi
korzózó nem ismerte ezeket a „partokat”, jóval messzebb fordultak vissza.
Különösen munkanapokon, amikor
a korzót betöltötte a városban tanuló
vidéki fiatalok tömege. Különleges
attrakciónak számított a majomplacc
1912-ben fölállított korlátján való
üldögélés. Itt töltötte fiatalsága egy
részét sok, késõbb ismertté vált személyiség, itt fedeztem fel elõször Stevan Rajièkoviæ (1928) tagbaszakadt
alakját, itt ismertem meg Sáfrány
Imrét (1925–1980), a különleges
tehetségû festõt, itt kezdtem el barátkozni Nestor Orèiæ-tyel (1929–93),
akibõl ismert szobrász és mûemlékrestaurátor lett. Meg természetesen mindazokat, akikkel ma is összeköt „a
korzóról ismerjük egymást”-kifejezés csodálatos varázsa!
Vagyunk még néhányan, akiknek ismerõsen cseng ez a „jelszó”. De a
hullámzó korzózókhoz hasonlatosan, az idõ is tovatûnt. Az újságoldalakat
lassan elfoglalják a gyászjelentések (…), a szabadkai korzón ismét kihajtottak
a gelegonyák, és a göcsörtös törzsükre szögelt gyászjelentésekrõl a város
fiatalemberei utoljára néznek le korzójukra. Nyoma sincs az operettnek. Élet
van! Kacsintgatás nélkül!12 – írja Boško Krstiæ (1947), a sétáló író. Nemrég
jelent meg a szabadkai Lovas Ildikó Via del Corso c. kötete, amelyben így
emlékezik: Hosszú sor kanyargott a mozipénztár elõtt. Az egész város kíváncsi
volt a filmre, amelyben megjelenik a város villamosa, de nem csak az, hanem
néhány utca is, amelyekben a villamos kanyarog. A Fõmoziban játszották a
filmet (…)Lehet, hogy én is ott leszek? Jövök velem szemben a vásznon?
Titkon ez élt minden türelmes várakozó szívében, ez a vágy, a megmutatkozás vágya. (…) Már a fõtérrõl látni lehetett az ábrándozó tömeget, a kannavirágokkal teli ágyás mellõl ellépve, a korzó cukrászdája felé lazán elindulva
is látni lehetett, hogy ott, az utca másik végén moziba készülnek az emberek.
Az utca közepére érve már lehetett silabizálni a betûket, a címét a filmnek… 13
Ezt már nem lehet megtenni! Az utca közepét a számos kávéház korlátja
barikádozza el, az asztaloknál idegen fiatalok ülnek. A zene dübörög, mint
valami vidéki piacon, az emberek igyekeznek túlkiabálni a zenét és egymást,
mobiltelefonon értekeznek.
Nincs többé Fõmozi a korzó végén! Régóta nincs már villamos, nem
hogy a korzón, de a városban se. Eltûnt már a korzó cukrászdája is! És
természetesen nem kerülgetik egymást a hajdani korzón sétálók tömött sorai.
A korzó meghalt! Csak éppen a korzó gyászjelentését senki nem szögelte
a gelegonyák göcsörtös törzsére. Csöndben kezdte meg haldoklását, akkoriban, amikor a fatörzseken megjelentek az elsõ gyászjelentések (ez a szokás
korábban ismeretlen volt ezen a tájon), a most már múlt század nyolcvanas
éveiben. Amikor a szabadkai korzó már leélt több mint száz évet. Haláltusája
fölgyorsult a kilencvenes években, amikor elszaporodtak a gelegonyákon a
kitûzött gyászjelentések. Mintha a korzó élete követte volna a város életét,
és a benne zajló változásokat. Most Szabadka városának nincs is város
státusa. Talán ezért nincs is szüksége a városi sétatérre, a korzóra.
Vajon a Korzóra való átkeresztelés egyben a valós korzó fölélesztését
fogja jelenteni? Biztosra veszem, hogy nem. Megváltozott a hajdani „városi
közönség” is, a „tarka nép”, a hajdani korzót ellepte egy „új embersereg”, egy
újfajta szokásrendszer. Nyoma sincs operettnek. Élet van! Kacsingatás nélkül!
12 Boško Krstiæ: Subotiœke senke. Osvit, Subotica, 1994.
13 Lovas Ildikó: Via del Corso. Orpheusz, Budapest, 2001. 211. oldal.
12
Boško Krstiæ
A TORONY ALATT
Élnek olyan emberek, akik nélkül a városok nem lennének azok,
amik, de léteznek olyan épületek is, amelyek nélkül a városok és a
bennük lakó emberek is mások lennének. A szabadkai Városháza
egy ilyen csoda.
Nincs nehezebb dolog annál, mint megmagyarázni valamit, ami mindenki
számára nyilvánvaló: mit jelent Szabadka és a szabadkaiak számára a
Városháza. A legjobb talán az lesz, ha fordítva kezdek neki: milyen lenne
Szabadka és a lakói, ha a Városháza nem lenne ott a fõtéren.
Két hatalmas tér
kapcsolódna össze – a
Szabadság tér és a Köztársaság tér – egyetlen
üres, néhány száz méter
átmérõjû telekké. Körben
leginkább háromemeletes
épületek sorakoznának,
arra várva, hogy megjelenjen egy fontos valaki vagy
nagyméretû valami. Akiknek rosszabb a szemük,
nem is látnák a tér másik
oldalát. Amikor pedig leszállna a köd, el lehetne
itt tévedni. Szabadkát a
vándorok csak egészen közelrõl pillantanák meg, mert nem lenne ott a
távolról is látható torony. Nem lenne toronyóra se, semmi nem jelezné az
idõt, a város elveszítené városias jellegét, és talán nem csak azt. A Városháza nélküli város már nem Szabadka, nem a megszokott Szabadka lenne,
és a szabadkaiak se lennének olyanok, amilyenek most. Nem létezne az
a mondás, hogy: Nem tudok meglenni a torony nélkül. Éppenséggel talán
meg is lennénk nélküle, de… Talán Szabadka kevésbé számítana városnak,
a szabadkaiak pedig városlakóknak. Ki ennek a megmondhatója?
Egy ilyen téren, a még befejezetlen Városháza mellett sétált el a
messzi 1910-es évben Csáth Géza, a helyi jónevû író és újságíró, lord
Lawrence-et, a híres világjárót kalauzolva a városban.
– Itt épül a Városháza – nagyarázta Csáth a vendégének. – Hatalmas
lesz, modern stílusú. Egy jó ízlésû ember nem tud ezen eleget bánkódni.
Az egész teret betölti majd, az épület szinte ráfolyik majd a környezõ
házakra. Mint valami fészken ülõ kotlós.
Szabadka legnagyobb, legjelentõsebb palotáját és annak építését
egyaránt kísérte rokonszenv és gyûlölet.
A múlt század elején járunk, az ambíciókkal és valamiféle reménnyel
teli új század elején, amely egyben egy nagy császárság – az Osztrák–
Magyar Monarchia – utolsó éveit is jelentette. Szabadkán ekkor tetõzik
az építkezési láz. Az elõzõ polgármester, Lazar Mamušiæ és utódja, Bíró
Károly idején alakult ki Szabadka jelenlegi városképe. Egyetlen évtized
alatt a csodálkozó szabadkaiak szeme elõtt egyik torony a másik után
nõtt ki a földbõl: a Kéri templom 1896-ban, a városi könyvtár épülete 1897-
ben, a gimnázium 1900-ban, a református templom 1901-ben, a zsinagóga
1902-ben, a Reichl-palota 1904-ben, a ferencesek teplomának második
tornya 1908-ban, majd 1910-ben fölújítják a pravoszláv templomot, több
iskola épül a külsõ kerületekben, szaporodnak a paloták a központban,
villamosvonal épül…
13
Csak a város fõterén állt még a régi, csúnya, leromlott állapotú, még
1821-ben épült városháza: a teteje zsindellyel borított, ablakai betörtek –
nem messze tõle a hasonló állapotú régi gimnázium. Körülöttük tündöklött
az új város. Csak idõ kérdése volt, hogy ítélkezzenek a két épület sorsa
fölött. Bíró Károly polgármester tette meg az elsõ lépést 1905-ben, amikor
a városi tanácstól megszerezte az engedélyt kétezer hold tavankúti homok
és legelõ eladására. Amikor 1906. augusztus 30-án kiírták a pályázatot
az új városháza építésére, Bíró már rendelkezett az építkezéshez szüksé-
ges pénz zömével.
Mivel a kezdetektõl vita volt arról, hogy kell-e egyáltalán a városnak új
városháza, vagy elegendõ lenne csupán átalakítani a már meglévõt, a pályázati
kiírásban a régi átalakítása vagy egy új építése szerepelt. Taktikai húzás volt
ez csupán, hisz nehezen hihetõ, hogy az ambiciózus Bíró másra is gondolhatott volna, mint egy fenséges, új épület megépítésére. Õt nevezték ki a
zsüri elnökévé is. A pályázat 1906. december 31-én zárult.
A szabadkaiak rajongtak a Reichl-palotáért, Reichl Ferenc, a nagy
szabadkai építész gyönyörû alkotásáért. Õ tervezte a már megépült gimnáziumot is, ezért az új városháza építésze körüli vitákban gyakran került
szóba a neve. De a szabadkaiak épp ennyire szerették a zsinagóga ragyogó épületét is, meg a két pesti építészt, Komor Marcellt és Jakab Dezsõt.
Idõközben Jakab Dezsõ feleségül vette Taussig Vilmos, a gazdag és
befolyásos szabadkai kereskedõ Irén nevû lányát, így ez a kapcsolat sokat
nyomott a latba, amikor a „szabadkai fogadóiroda” a városháza építõjének
személyét latolgatta. Az építészpáros ismertté vált az új – szecessziós –
stílusban készült épületeirõl, és már több mint ötven díjat nyertek különbö-
zõ pályázatokon. Az is biztosra vehetõ, hogy a pályázatról és a szabadkaiak vágyairól alapos információkkal rendelkeztek.
A zsûri 1907 januárjában ült össze, de már korábban megszületett
egy – nem hivatalos – döntés: csak az új épület tervei lesznek elbírálva. A
tíz beérkezett pályamunka közül hatban szerepelt új épület, négyben pedig
a régi rekonstrukciója. A zsüri három, a következõ jeligékkel ellátott pályamûrõl vitatkoztak: A torony alatt, Perspektív kép
és Öt torony. A zsûri végül
A torony alatt jeligéjû
mûvet választotta, egy
hatalmas, díszes, barokk
stílusú palota terve volt ez
– pont olyan, amilyet a
városatyák szerettek
volna látni –, Mária Terézia
császárnõnek szentelve,
aki – szabad királyi város
címet adományozva
Szabadkának – új nevet
is adott a városnak: Mariatheresiopolis.
Amikor fölbontották
a jeligés borítékokat, kiderült, hogy ez a pályamû Jakab és Komor
munkája. A második díjat egy szintén budapesti építészpáros, Bálint és
Jámbor kapta, a harmadikat pedig, Öt torony jeligéjû munkájára, Reichl
Ferenc.
Hogy az eredmény meglepett-e bárkit is, azt nem lehet tudni. Mai
világunkhoz mérten igen gyorsan, 1907. január 21-én már jogerõssé is
vált a zsüri döntése.
Minden világosnak tûnt: a Mária Terézia tiszteletére épülõ új barokk
palota a város büszkesége lesz. Amikor Komor Marcell és Jakab Dezsõ
a tervezés során közölték Bíró Károllyal, hogy a Városháza nem barokk,
hanem szecessziós stílusban épül majd, a polgármester igencsak elkomo
14
rult. A kor nagy vitájában – szecsesszió avagy a már fáradt klasszicizmus
– az egyik oldalon Lechner Ödön állt, a budapesti építészpáros tanára, a
másikon Wlassics Gyula magyar kultuszminiszter, aki a parlamentben
nyíltan kimondta:
– Nem szeretem a szecessziót. Az én ízlésem szerint ez nem felel
meg nekünk. Talán csak van annyi jogom, hogy legyen ízlésem. Minden
erõmmel azon leszek, hogy megakadályozzam az építkezést ebben a
stílusban.
Komornak és Jakabnak 1907. december 12-én sikerült meggyõznie
a szabadkai Városháza építési bizottságát, hogy tegyék félre a barokk
tervet és fogadják el a szecessziósat, de 1908. március 28-án egy levél
érkezett a kultuszminisztériumból, mely szerint: Nem engedé-
lyezzük a szecessziós stílusú
építkezést. Követeljük a terv
mielõbbi megváltoztatását.
Ugyanebben az idõben hasonló gondokkal küzdött Komor
és Jakab tervei miatt egy másik
polgármester is, a marosvásárhelyi dr. Bernády György – õ is
városházát építtetett és komoly
gondot jelentett meggyõzni a
munkatársait és a minisztériumot, hogy mégis fogadják el a
szecessziót. Hozzá fordult
segítségért Bíró Károly, majd utána Pestre utazott. Nem tudni, kivel tárgyalt
ott, mindenesetre azzal tért vissza, hogy engedélyezték a város számára
a tervezõk által megálmodott, és magának a polgármesternek is a legjobban
tetszõ szecessziós városháza megépítését.
Ezen a nyáron a város legnagyobb terén eluralkodik a káosz: ledöntötték a régi Városházát, árulták a bontott építõanyagot, költöztek a hivatalok. A kivitelezõk számára kiírt pályázaton 1908. július 9-én Nagy Ferenc
és Kladek Lukács, a ragyogó mesterek nyertek, akiket az építészek jól
ismertek a Zsinagóga építésének idejébõl. Õsszel magas kerítést emeltek
a téren, és megkezdõdött a legnagyobb szabadkai épület négy évig tartó
építése. A nagy munka mellett Bíró polgármester és a két építész egy
másikba is belefogott: Palics fürdõvárossá való alakításába.
Az építkezést folyamatos pletykálkodás kísérte, újabbnál újabb érvek
születtek pro és kontra. Az építészek elõtt is újabbnál újabb akadályok
tornyosultak. Már az alapok ásásakor – mesélte 1978-ban Vidákovity Kálmán, aki inasként vett részt az építkezésben – fölmerült az elsõ gond. A
déli, posta felõli oldalon a talaj annyira homokos volt, hogy Komor utasítá-
sára napokig farönkökkel erõsítették meg a talajt, majd a magas, nehéz
torony alá kellett egy hatalmas, vastag betonlapot önteni, ez a munka is
napokig tartott.
1909 tavaszán már látni lehetett a kerítés fölé emelkedõ, 4–5 m magas
falakat, noha az építkezésen március 10-én mindössze öt kõmûves és
két tucat segédmunkás dolgozott.
Az építkezés során a városban szörnyû történetek keringtek az ott
halálukat lelõ munkásokról. Egyetlen ember se halt meg – állította Vidákovity Kálmán. Egy balesetre emlékezett csupán, amikor egy kõdarab emelé-
se közben, negyven méteres magasságból lezuhant Lojzije Vukmanov
brigadéros. Szerencsére esés közben meg tudott kapaszkodni egy kiszö-
gellésben, így csak fél karját törte el.
1910 nyarán az építkezés a vége felé közeledett, még állványzat
rejtette a torony karcsú sziluettjét, Jakab Dezsõ az épület belsõ tereinek
berendezésére készült, a kor legjobb mestereit kutatva föl, ezernyi tulipánmintát tervezve – ez a virág volt a Városháza védjegye.
15
Idõközben élénk vita alakult ki arról, hogy mi kerül majd a torony
csúcsára. Egy stilizált nap, amelyet az ellenzõk csak értelmetlen „dorongnak” mondtak, vagy a címer, aranyozott kereszttel. A második változat
kerekedett fölül. Türelmetlenül várva, hogy a szabadkaiak teljes szépségé-
ben megpillanthassák az új palotát, Bíró Károly megszervezte az épület
fölszentelését, így 1910. augusztus 20-án Pajo Kujund•iæ plébános hatalmas tömeg elõtt tartotta meg a szentmisét, fölszentelte a Városházát, és
az aranyozott kereszt fölkerült a torony csúcsára. (A címer és a kereszt
egészen 1949-ig a helyén marad majd, amikor ötágú csillag került a
helyére.)
A Neven c. lap azt írta: Az új Városháza olyan, mintha vasvillával
hányták volna össze: mindenki szégyelli magát miatta.
A polgármester szerette volna, ha az új palota minél elõbb teljes
fényében tündöklik, hogy elhallgattathassa a bírálókat és a költségvetés
túllépésének kényes kérdését firtatókat. 1910 õszén napokig bontották
az állványzatot, majd elõbukkant a díszes palota, a tetõ kerámiapikkelyei
a pécsi Zsolnay-gyárból származtak. A hatalmas torony a város fölé magasodott, a szabadkai polgárok ezekben a napokban folyton az eget kémlelték. A Városháza a városi hatalomnak, magának a városnak a jelképe
volt. A földszinti luxushelyiségek elsõ bérlõi 1910. november 1-jén költöztek
be: Taussig Vilmos (Jakab apósa), Krauser Károly, Waschsmann Jenõ
és Wagner Ferenc, Marko Stipiæ pedig a nagyvárosi kávéház megnyitására
készülõdött. Így indult a Városháza élete.
1910 szilveszterén az
erõs szél lesodort néhány cserepet, és ez elég volt ahhoz,
hogy a városi tanács következõ ülésén dr. Fabijan Malagurski megkérdezze Bírótól:
Ha már annyi pénzt fizettünk
az új Városházáért, nem lehetett volna úgy megcsinálni,
hogy ne hulljonak le a cserepek? 1911. július 7-én egy
gyöngébb földrengés – minden
következmény nélkül – próbá-
ra tette a Városháza szilárdságát, július 16-án pedig beköltöztek a városi hivatalok, noha
a mesterek még helyenként dolgoztak az épületben. A polgármesternek
már-már úgy tûnhetett, hogy a Városháza körüli vihar leült, amikor õsszel
Marko Stipiæ, a Városi Kávéház bérlõje pert indított a város ellen, azt
állítva, hogy a palotát rosszul építették meg, és veszélyes benne lakni és
tartózkodni. A Városházában lévõ lakásának hálószobájában ugyanis
október 4-én leomlott a mennyezet, szerencsére az ágyak üresek voltak.
Hasonló dolog történt az archívum helyiségeiben is. Nem tudni, hogy végzõdött ez a per, de a Városháza pert nyert az idõvel, a térrel és az emberekkel szemben.
Minden elmúlt: 1912. szeptember 15-én a korabeli Magyarország
felsõbb köreinek jelenlétében ünnepélyesen megnyitották a Városházát,
majd Palics fürdõt. Két év volt még a nagy háborúig. A gyönyörû épületet
az „igazságszeretõ, becsületes közigazgatásnak” szentelték.
Valamivel korábban, amikor már lebontották az állványzatot, de a
téren még ott zsibongott a piac, egyik nap nagy riadalom támadt. Szerteszaladtak az emberek, ordított mindenki, fölborultak az asztalok, gurult a
sok kosár. A riadalmat egy öreganyó okozta, egyetlen kiáltással:
– Dõl a torony!
A torony természetesen nem dõlt le, se akkor, se késõbb. Az anyó
fölnézett az égre, a torony fölött gyorsan tovaszálló felhõkre, és mivel
16
még nem szokta meg a hatalmas épületet és a torony magasságát, úgy
látta, hogy nem a felhõk szállnak, hanem a torony dõl.
Idõvel a szabadkaiak megszokták a Városházát. Elképzelhetetlen
volt már Szabadka a Városháza nélkül, és a szabadkai ég a torony képe
nélkül. De a szabadkai Városháza tornyából a más városokra és a világra
nyíló kilátás is megváltozott.
Hiszen a világ is más volt már.
Amikor a Városháza építése a vége felé közeledett, és heves vita
alakult ki, hogy a tornyára kereszt vagy stilizált nap kerüljön (végül, tudják,
kereszt lett belõle), az építészek hirtelen rájöttek, hogy az apró tennivalók
tengerében megfeledkeztek arról, milyen óra kerüljön a toronyra. Számtalan
ajánlat érkezett ugyan Budapestrõl, az ottani órásoktól, mert fontos lett
volna számukra, hogy õk készíthessék el ezt a hatalmas órát. De a városatyáknak egyetlen ajánlat se tetszett. Már-már úgy tûnt, hogy az óraügy
kellemetlenül elhúzódik, amikor hirtelen megérkezett a megoldás, ráadásul
olyan helyrõl, ahonnan senki sem számított rá. Egy levél érkezett a városi
közigazgatáshoz az Amerikában élõ szabadkai Pikal Bélától, akinek annyira
megtetszett a New York-i Metropolitan Building órája, hogy azt ajánlotta,
készüljön ugyanolyan Szabadkán is. Az óra – írta a távolba szakadt szabadkai – hangosan üti az idõt, hangja messzire hallatszik és a negyedeket
villanással is jelzi. Aki nem hallja az óraütéseket, meglátja a fényt, és
fordítva. Így is történt: az órások azt a feladatot kapták, hogy készítsenek
egy, a New York-ihoz hasonló órát. Sok évvel késõbb, talán a hetvenes
években, az Aurometal mesterei új órát készítettek a régi helyett, tisztelve
az eredeti terveket, de korszerûbb mechanizmust használva.
Az órák jelzik a pontos idõt, de mi az idõt hol gyorsabbnak, hol
lassabbnak érezzük. Sok évvel ezelõtt egy szabadkai családnál, ahol
gyakran megfordultam, fölfedeztem az idõ egy újabb titkát. A családhoz
tartozó barátom a
közeli cukrászdából
süteményeket hozott az ebédhez –
ingyen. Csak ké-
sõbb tudtam meg,
hogy a cukrászda
valaha az õ nagyapjáé volt, majd eladta a jelenlegi tulajdonos nagyapjának,
azzal a kikötéssel,
hogy a barátom családja, mindaddig,
amíg a cukrászda és
a régi tulajdonos
családja létezik, ingyen kapja a cukrászdából a süteményt. Mûködött ez a megállapodás két világháborún át,
két világbékén át, fél évszázadig. Ezzel szemben az én családom öt év
alatt ötször költözött a világ egyik végérõl a másikra. A terveink csak egy
hétre elõre szóltak. Nem tudtam megérteni, hogyan lehet valamit ötven
évre elõre tervezni. Ötven éven át tartani magadat egy adott szóhoz, amelyet
olyan valaki mondott ki, akit nem is ismertél, és olyan valakinek szólt, aki
számodra úgyszintén ismeretlen, és ez az ígéret azóta is mindenkit –
téged is! – kötelez. Megtervezni, hogyan fogsz süteményt enni a következõ
ötven évben!
Újabb megütközést keltett bennem az a tény, hogy barátomnak
eszébe se jutott a vasárnapi napon kívül máskor is süteményért menni,
noha ezt megtehette volna. Ezenkívül vasárnap is csak négy süteményt
vitt haza, mindenkinek egyet, pedig ezt se szabta meg neki senki. Mindaz
17
a rengeteg marcipán és torta, a töménytelen sütemény sorsa csak barátom
édesség utáni vágyától függött. Nem tudtam megérteni – akkor úgy tûnt –
önsanyargató tartását, azt a szörnyû szigort, hogy a korlátlan számú
sütemény helyett csak egyet visz haza magának, meg egyet nekem,
mint ahogy valószínûleg másnak is, ha az lenne a világ rendje.
Csak sok évvel késõbb, a városban eltöltött hosszú évek után értettem
meg, hogy a barátom, a nagyapja, és a cukrászda néhai megvásárlója,
és a megállapodásuk, meg én is velük együtt, a házukkal, a szokásaikkal
és vasárnapi ebédeikkel, hogy mi mindannyian és körülöttünk minden:
csak aprócska részei vagyunk a város és a benne lakó emberek másik
idejében fölhalmozott bölcsességnek. Akaratlanul is felelõsek
voltunk az elõtt a furcsa, szigorú,
de mégis jóindulatú felhõ elõtt,
amely beitta az emberi bölcsességet, az élettapasztalatot, az
emberi tisztességet, és világosan
megszabta, hogy süteményt a
vasárnapi ebéd után lehet enni,
és akkor is csak egyet-egyet.
18
Hózsa Éva
SZABADKÁRÓL
Szabadka visszarévedõ város. Ha itt valami új épül, az is a régi visszaálmodása,
annak új variánsa. Így van ez a szabadkai és a palicsi kávéházakkal is,
amelyek újjáéledtek, átalakultak, hiszen az ott ülõ fiatalok határozzák meg
arculatukat. A kávéházi kerthelyiségben döbben rá a városlakó arra, hogy õ
itt sohasem lehet idegen, mert a szabadkai bennszülött valahogy úgy éli
meg városa szintézisét és kontrasztjait, még vétkeit is, ahogyan Marquez a
mágikus Karib-tenger világát.
Kávéházi gyerekként figyeltem meg az ötvenes-hatvanas évek Szabadkájának zsongó kávéházi életét, a kaleidoszkópszerû szombat esti sétákat.
Ilyenkor én is végigmentem szüleimmel a szabadkai korzón. A promenád
szigorú szabályokat rótt a sétálókra: a jobb és bal oldal rendtartását. A jobb
oldalon haladók a Jadran mozi felé lépkedtek, a korzó végén pedig visszakanyarodtak, balra tértek, és így sétáltak vissza az Arany Bárány – akkor
már Hadseregotthon – oldalán. Nem volt fennakadás, a promenád törvényeit
mindenki betartotta. Hatan-heten is kerültek egy sorba, beszélgettek, pusmogtak, kuncogtak, üdvözölték az ismerõsöket.
A szombat esti kávéház a megszokott meglepetések varázsával csábította
a vendégeket. A bejárat közelében énekesnõ énekelt, néhány pár táncolt is,
ám a többség a fehér abrosszal terített asztaloknál ült, törökkávét, ásványvizet,
sört vagy éppen vermutot kortyolgatott, majd hozták a cigarettával teli dobozt,
a virággal teli csodakosarat és a bor- vagy sörkorcsolyaként szolgáló sós
mogyorót vagy mandulát. Gyerekként megfigyeltem minden rezdülést. Megismertem a kávéházi kánont.
A Dubravka cukrászda más volt, oda gyerekek is jártak, habos virgonc
világot jelentett, amelybe Mária néni sokáig beletartozott. Ott az ínyencség
kiválasztása program volt, individuális „játék”. A kávéházak inkább szinté-
zisélményt kínáltak, ahol a másság egysége vált mérvadóvá. Babits gondolata
motoszkál a fejemben, aki a spanyol polgárháború kapcsán az utcákról és a
kávéházakról szeretett volna eposzt vagy regényt írni.
A palicsi vendéglõ más volt, mint a szabadkai kávéházi világ. Nyitott,
impresszionista ,,tapasztalatot” nyújtott. A szabadkai polgár véletlenül látogatott a közeli fürdõhelyre, tehát ideiglenes, esetleges tagokból álló asztaltársaságok verõdtek össze, mindenki szabadnak és kötetlennek érezte magát.
Minden ott töltött este más volt…
Hogy mit jelentett szülõvárosomban a kávéház? Dialogizáló kapcsolatokat,
világértelmezést, a „befelé kunkorodó lelkek” találkozáslehetõségét. Kávéházi
vonatkozásban szabadkai legendáról is szólhat az itt élõ. Legendává fõként
az idõbeli távolság avatja, és megállapítható, hogy a régi idõk szabadkai
kávéházaival nemcsak az a bizonyos lübecki magatartás semmisült meg,
hanem az emberi kapcsolatok alakultak át. Egy beszédmódot veszítettünk
el, és egy másik, idegenebb lépett a helyébe. A kávéházi asztalnál másról és
másként lehetett társalogni, mint otthon vagy a munkahelyen. Sajátos életforma
és közérzet volt ez Szabadkán, és a hagyomány ma is megszólítja a városlakót, méginkább a Kosztolányi-olvasót.
A szabadkaiak mindig nyitott, utazó emberek voltak, mégis jelen van a
zártság-tudat, a régihez való hûség, az atmoszféraóvó gesztus. Ugyanakkor
Szabadka élõ, fiatalos város. Olyan „vidéki” térség, amelynek lelke, lüktetõ,
kitapintható „pulzusa”, stílusa, egyénisége van. Aki ezt egyszer megtapasztalja, nehezen fogadja el a sivár, mozdulatlan vidéki települések légkörét.
Szabadka diákváros. A patinás városkép esténként a fiatalok oltalmát
élvezi, és ilyenkor megújul. A Város halad valamerre, habár a promenád szigorú
rendtartását a rendszertelenül imbolygók már nem ismerik.
19
Lovas Ildikó
EGY DÉLELÕTT A RUDICSBAN
Mondanám, Szabadka az emlékek városa, ha nem volna ez éppen egy másik
könyv címe, vagy talán éppen ezért mondanám, téblábolok az írás elõtt, mert
egyéb cím, más kezdés, belekezdés a városomról szóló szövegbe, nem jut
eszembe. Talán mert nincs is. Vannak városok, amelyek az emlékek városai.
Azért vannak és maradnak meg, mert rendeltetésük egy letûnt kor, egy megsemmisített szemléletmód õrzése. Az ilyen városokban lakóknak nincs
könnyû dolguk, vagy éppen fordítva: nagyon is könnyû dolguk van.
A napokban, hogy erre a szövegre készültem, megálltam az egyik kedvenc
pontomon, a Rudics utca kezdeténél. És néztem, néztem: az újra megnyílt
Bódis-cukrászádában újság mellett fogy a fekete, a zsinagóga felõl kosarakat
cipelve közeledik a mûvészettörténész, gondolom, azért még be fog térni a
Raichle-palotába is, annyit kibír a gyümölcs és a túró. Vagy létezik tán más
dolog a világban a bunyevác túrón és a radonováci starkingon kívül? Néztem,
néztem, s rendben levõnek találtam mindent a városban, amelynek megszállott
kutatói – kedves barátaim és ismerõseim a múzeumból, könyvtárból, akikhez
(ha véletlenül annyira megakadok, hogy valós adatra van szükségem) bármikor
fordulhatok, akikkel a városról bármennyit beszélhetek – feltérképezik minden
épületét, az ott elhalkult sóhajokat, öleléseket is. Mert az is hozzátartozik.
Vagy az tartozik hozzá igazán. De erre most nincs idõ, itt állok a Rudics
kezdeténél, mindent rendben lévõnek találok, egy-két vitás pont azért még
akad bennem, az erkélyekre például nem fordítottam soha figyelmet, bár
félek, építész barátaim magyarázatával nehezen fogok megbirkózni, a homlokzat és földszint közé annyi kifejezést tudnak szorítani, amennyitõl én azt is
elfelejtem, miért is láttam szépnek.
Már indultam volna, hogy lefékezett az orrom elõtt a fekete autó. A járdára
zuhantak a kerekei, az ostorfák levelei értetlenül kavarogtak a térdem magasságában. Hogy leparkol, azt nem hittem volna, nem ilyen a város, ezzel
kezdtem: hogy az emlékek városa Szabadka. S azzal nem fér össze, hogy
egy nézelõdõ polgár lábujjától alig centire, a járda közepén…
Hogy szólni akartam? Ha és szólni akarok, akkor megteszem. Történész
barátomnak például szólni fogok, hogy legyen kedves, keresse nekem újra
elõ a motoros fiákerekre vonatkozó rendeletet, hogy tudjam, akkoriban kire
nem vonatkozott. Ami, az.
Hát nem léptem odébb, néztünk egymásra, akár egy akváriumban, olyan
volt. Õ volt olyan. Érezhette, mint a cápa Splitben. Ki akart törni. Odébb
léptem, de lebiggyesztettem a szám, ha ez jelent valamit. Nekem igen. Neki
is, mert odasercintette, hogy másutt nincs hely, s már át is lépett rajtam.
Utánanéztem, megértõn. Üzletember, látom. Siet. Valóban sietett, a Rudics
egyik tatarozás alatt lévõ épületének falán lépett be, ablak lesz ott, földig érõ
kirakat.
És akkor láttam: ez valóban az emlékek városa. Mert olyan szépre
csináltatta azt az épületet a cápa-szerû üzletember, amilyen fénykorában
lehetett: visszafogottra, de díszeivel együtt tökéletesre. Õt is fogva tartják az
emlékek, amelyeket nem is ismer.
Arra gondoltam, lassacskán minden épületet beállványoznak, helyrehoznak, kiszépítenek. Errõl szól ez az ezred- és századforduló is. Igaz, hogy
csak az úttesten tudunk bámészkodni, álldogálni, mert a járdákon fekete
autók pihennek majd, de azok mindenképpen ott pihennek, ahol akarnak,
errõl tapasztalataim vannak.
Még egy kicsit nézelõdtem. A vadonatúj Zsolnay-szökõkút peremén
szépséges anyukák múlatták az idõt. Kicsit odébb, a gesztenyefa árnyékába
bújt csobogó melletti padokon kartonpapírok közt a megszokott, ismerõs
figurák, cigarettát, ha kérnek, mindig adok. A Nepomuki-szobor lábánál friss
virág. És az ég, mint mindig, most is ráborul a városra. Minden megvan. S
tán jól is. Mert nincs más mód.
20
Smiljan Njagul
SZABADKA – SZARAJEVÓ
Minden emberben ott rejtõzik az a természetes reakció, hogy amikor új városba
érkezik, támaszpontokat keressen, jellemzõ objektumokat, hogy könnyebben
tájékozódhasson, és nagyobb biztonságban érezze magát az új térben.
Szarajevóban töltöttem életem 17 legszebb évét. A szörnyû háború 10
hónapja után, amelyben naponta ölték meg a várost és lakóit, 1993-ban úgy
döntöttem, hogy elhagyom lakhelyemet. Szabadkára a véletlen sodort.
Ami már korábban is összekötötte Szarajevót és Szabadkát, az az a
tény, hogy a Jugoszláv Királyságot és a JSZSZK-t megelõzõen is tartoztak
egyazon államhoz – az Osztrák-Magyar Monarchiához.
Ez rányomta a bélyegét Szarajevó modernebb részére, amely szervesen kapcsolódott a
város régebbi, keleties feléhez, a Bašèaršijához.
Különösen a Marijin dvort, ezt a Monarchia idején épült reprezentatív városrészt szerettem.
Amikor elsõ alkalommal bejártam Szabadkát, azonnal föltûnt, mennyi Marijin dvorból ismerõs építészeti elemet látok a város házain. Tény,
hogy Szabadkán, Szarajevóval szemben sok
Zsolnay kerámia és kovácsoltvas-kerítés volt.
Ez a tény valami váratlan melegséggel járt át,
és azt az érzést hozta magával, hogy ez olyan
város, ahol folytathatnám életemet, és nem csak
a körülmények diktálta szükségszerûség miatt.
Rájöttem, hogy Szabadka és Szarajevó is
egyetlen tengely körül fejlõdött. Szarajevóban
ez a Miljacka folyó volt, a partjain 12 km hosszan
futó párhuzamos úttal, amely összekötötte a
város magját, a régi városházát, az Ilid•a fürdõvel.
A szabadkai tengely egyik végén is a városháza
áll, a másikon Palics fürdõ. És miközben Szarajevóban e két pontot a mai napig villamossínek
kötik össze, Szabadkán sajnos ez nem így van.
Szarajevóban is és Szabadkán is a városháza a legszebb és a várost
leginkább uraló épület. A régi szarajevói városháza – amelybe késõbb az
Egyetemi Könyvtár költözött, és amelyet a háború során sajnos bombatalálat
ért, és leégett – pszeudomór stílusban épült. A szabadkai városháza – a
szecesszió remekmûve – a magyar kulturális örökség közvetítésével a távolkelet egzotikus illatát hordozza. Akár egyik, akár másik épületbe lépett be
az ember, valamiféle félelemmel vegyes tiszteletet, de csodálatot is érzett.
Föltételesen mondva, számomra a szarajevói és a szabadkai tengely
harmadik pontját egyaránt a televízió jelentette. Az információnak ez a két
épülete mindkét városban a szûkebb központon kívülre esik. És míg Szarajevó-
ban a város méretei miatt a televízióba menet valamilyen közlekedési eszközt
is igénybe kellett venni, Szabadkán ugyanez az út emberi léptékû maradt, és
gyalogosan is bejárható volt.
Érdekes, hogy míg Szabadkának a 20. század elején 150 ezer lakosa
volt, addig Szarajevónak alig 15 ezer. Szarajevó lakossága azóta félmilliónyira
duzzadt, Szabadka pedig nem változott meg különösebben.
Már az elsõ néhány nap után rájöttem, hogy munkába menet van egy
pont, amelyet gondosan kikerülök, anélkül, hogy tudtam volna az okát. Nem
szerettem átmenni a Szabadkát Paliccsal összekötõ Szegedi úti vasúti aluljáró alatt (amerre minden normális ember járt), amelyen a vasútállomástól
Belgrád felé tartott a vasúti pálya, inkább a számtalan sínpár és éles kõtörmelék közötti bukdácsolást választottam, ahol még arra is vigyáznom kellett,
hogy az örökké ide-oda tolató szerelvények közül valamelyik el ne üssön.
21
Igaz, hogy ezt a kényelmetlen utat választva egy szép park és liget mellett
mehettem el, ahol hajdanában a város legszebb kerthelyisége volt, és ahol
minden reggel madárdal fogadott – ebben pedig a járdán haladva nem lehetett
volna részem. Sokáig töprengtem azon, miért választom ezt a lényegében
mégiscsak bonyolultabb útvonalat. Hiszen az sínpárok közét kitöltõ éles zúzalékon még az ember cipõje is gyorsabban tönkremegy – ez pedig igazán
nem hiányzott. Több hónap múlt el, mire egy éjszaka végre összeálltak álmomban a képek, és mindent megmagyaráztak.
Én voltam a szarajevói TV-szerkesztõség utolsó újságírója, aki – a háború
megkezdése után – átjárt a muzulmánok által ellenõrzött területrõl a szerbek
által ellenõrzöttre, hogy onnan tudósíthasson. A város kettéosztott részeinek
határa egy nagy fölüljáró volt, a szarajevóiak által Stupnak nevezett helyen.
Egy idõ után már nem lehetett átjárni ezen a fölüljárón. A várost földarabolták,
és elkezdõdött a meggyilkolása.
A szabadkai vasútállomás valaha a város szélén volt. Egy száz évvel
ezelõtt még külvárosinak számító út felett átívelõ vasúti fölüljáró nem számít
valami különleges dolognak. Ma azonban ez a fölüljáró gyakorlatilag két részre
osztja Szabadkát. Azt értettem meg, hogy a fölüljáró megkerülésével tulajdonképpen egy másik város földarabolásának emléke elõl menekülök.

Kilenc évvel azután, hogy elhagytam a várost, elõször töltök két hetet Szarajevóban. Bejárom a Monarchia idején épült városrészt. Szabadkán, a helybeli
építészek mellett megtanultam megfigyelni és elemezni az épületeket.
Megnevettet a Szarajevóval való újbóli találkozásom. Mindig szerettem belefeledkezni az épületekbe, amikor Szarajevóban éltem, akkor se volt ez másként,
de csak most értettem meg, hogy Szabadkán megtanultam nézni az épületeket és azok homlokzatait. Az örömöm egyre nagyobb, hiszen könnyedén
fölismerem a szecesszió, a klasszicizmus, az eklektika, a két háború közötti
irányzatok jellegzetességeit.
Elmegyek a valamikori Gunduliæ utcába, amely a Skenderija üzleti- és
sportközponttól indul, és a Miljacka jobb partján fut végig. Meg akarom nézni,
mi maradt az egyetemi menza épületébõl, ahová annak idején jártam. Az
épület belsõ tere napfényes volt és funkcionális, de már annak idején világosan
láttam, hogy a helyét szerencsétlenül választották ki. A nagyméretû, beton-
és üvegépületet kisebb, XIX-XX. század fordulóján épült, szép lakóházak közé
építették. Késõbb ez az épületet egy nagyvállalat elektronikai-számítógépes
központjává vált. Az utca elején állt a valaha jólismert szarajevói villanytelep,
amelynél 1944 áprilisában a német megszállók elleni harcban elesett Valter,
a híres partizán diverzáns. A Miljacka a városnak ebben a részében a frontvonalat is jelentette egyben, ezért nem lepett meg, hogy az épületek nagy
része az utolsó háborúban megsemmisült a gránáttûz vagy a tûzvész miatt.
Mégis, az egyik századfordulón épült szép kis családi ház romjai elõtt
szinte földbe gyökerezett a lábam. De nem az lepett meg, hogy a házból
nem maradt más, csak a homlokzati falak. Hiszen Szarajevóban a háború
idején mindennaposnak számított a halott ember és a rombadõlt ház látványa,
és ez a kép végigkísért mindennapos utamon, amely a televízió és az
UNPROFOR központjától a bosnyák parlament épületéig vezetett.
Azon lepõdtem meg, hogy az említett családi ház homlokzatán néhány
szabadkai ház díszítését véltem fölfedezni. Ez a ház is, akárcsak a szabadkaiak, a múlt századfordulón épült. A széttört és helyükrõl kifordult ablakkeretek
között látni lehetett a mennyezet maradványait, a lógó nádfonatokat. Ugyanúgy
építkeztek itt is, mint Szabadkán.
Úgy menekültem el a ház elõl, mintha üldöznének.
Mindkét városnak díszei a szép fasorok. A legismertebbek a fürdõk mellett
vannak, és gyakorlatilag ugyanakkor telepítették õket, a monarchia idején.
Szarajevóban ilyen fasor vezet az Ilid•a fürdõtõl a Bosna folyó forrásáig. Szabadkán ez a híres Spliti fasor, amely Palics központját köti össze a tóparttal.
Mindkét fürdõhelyen több szálloda és számtalan villaépület van, amelyet svájci,
22
alpesi stílusban építettek. Emiatt aztán Palicson már az elsõ napoktól kezdve
otthon éreztem magam. A szabadkaiak a nyári forróság idején az általuk
gelegonyáknak nevezett ostorfák árnyékába húzódnak. A Korzón hársfák
sorakoznak, a régi képeslapokon szépen látható, hogy valaha kettes sorban
nõttek a hársak, üde árnyat vonva az utca fölé.
Szarajevóban, közvetlenül a Marijin dvor mögött, a Miljacka mellett a
monarchia idején tiszti lakások épültek, oda ültettek annak idején egy majd’
kilométernyi hosszú, kettõs hársfasort. Hogy túléljék a háború kemény teleit,
a szarajevóiak sok fasort kivágtak, de a Wilson sétány hársfái megúszták
ezt, mert arrafelé folyamatosan lõttek.
Amikor befejezõdött a háború, a Miljacka mindkét oldalán új hársfákat
ültettek, új gyalogút készült, és a Wilson fasor árnyékában, ugyanúgy, mint
a szabadkai korzón, a helybeliek enyhet találnak a nyári estéken.
A szabadkaiak nagyon büszkék a város szökõkutjaira. Szarajevóban
nincsenek a szabadkaiakhoz hasonló szökõkutak, de a víz tiszteletének
keleti kultusza ott is nyomon követhetõ a számos dzsámi udvarán, ahol a
százéves fák árnyékában apró csorgók permetezik szét a hideg vizet. A forró
szarajevói nyarakon én a legszívesebben a – szakértõk szerint, de szerintem
is – legszebb szarajevói templom, az Ali pasa-dzsámi udvarára tértem be. Itt
vastag árnyék és orgonabokor-erdõ fogadta az embert, egy szikrázóan fehér
kõpad és egy csorgó, amelybõl folyton csobogott a hûvös víz. De Szarajevóban
a szomjas vándor szinte minden lépésnél talált egy csorgót, amelynek hideg
vizével szomját olthatta.
Szabadkán is vízfelületek mellett vannak a kedvenc helyeim, különösen
a három korsónak becézett apró szökõkutat szeretem, ahol sok pad van, és
terebélyes árnyék.
Szarajevóban reggelente a villamos hangja ébresztett. A város zaja,
amelyet a földön állva nem lehet hallani, és amelyet nagyon szeretek. 2001.
augusztus elsején az évi szabadságomat egy szarajevói felhõkarcoló 16.
emeletén kezdtem meg, ugyanazon a helyen, ahol 1992-ben és 1993-ban
éltem, és ahol utolsó szarajevói napjaimat töltve a város iszonyú csöndjét
hallgattam. A félmilliós városban esténként csak a Miljacka csörgedezését
lehetett hallani. Még madarak se voltak a környéken. A halott várost hallgattam.
Még ma is megborzongok, ha ez eszembe jut.
Szabadka hangjait is akkor hallottam meg, amikor fölmásztam a városháza
tornyába. Meglepett a zaj erõssége. Nem különbözött nagyon a békebeli
Szarajevó zajaitól. Éppencsak a villamos hangja hiányzott belõle.
A fiamnak Szarajevóban kellett volna születnie. Egy hónappal a háború
kitörése után jött világra, Újvidéken. Péterváradon kezdett el járni, de életének
legnagyobb részét Szabadkán töltötte. Amikor Szarajevóból visszatérünk
Szabadkára, és én azt kérdezem tõle, miért szereti jobban Szarajevót Szabadkánál, akkor azt válaszolja, hogy azért, mert Szarajevóban van villamos.
És valóban, noha Szarajevóban busz és troli is közlekedik, az én fiam
villamossal szeret utazni. A válaszán mindig elnevetem magam. Õ
tulajdonképpen igazi szabadkai, még ha nem is tud errõl. A városban
huszonvalahány éve megszüntetett villamos utáni sóvárgás csak a
szabadkaiakra jellemzõ.
Tizenhárom évig dolgoztam a szarajevói tévénél. Munkámra készülve
megtanultam angolul, franciául és spanyolul. Szarajevóban élve megszerettem
azt is, amit a kultúrák és a kulturális hagyományok összefonódásának
nevezünk. A szarajevóiakkal az õ saját nyelvükön beszéltem, amelyet a
szellemességen kívül a török, szerb és perzsa jövevényszavak sokasága
jellemez. Egy szabadkai kollégám azt találta mondani, hogy valószínûleg
emiatt egyike vagyok azon ritka embereknek, akik Andriæ mûveit szótár nélkül
tudják olvasni. A környezetem nyelvét beszélve újságíróként is mindig könynyebben teremtettem kapcsolatot az emberekkel.
Boszniában élve megismertem a kelet hagyományait, gondolkodási
módját, egész életét, beleértve még a jellegzetes ételeket is. Szerettem ezt
a tarkaságot és életteliséget.
23
A háború megváltoztatta életutamat, és fölszámolta azt a vágyamat, hogy
beutazzam a világot. Szabadkának sikerült ezt a veszteséget kompenzálnia.
Ideérkezésem elõtt érdeklõdésem leginkább a Földközi-tengeri kultúrák, a
latin világ és latin nyelvek felé fordult. Itt aztán alkalmam nyílt közelebbrõl
megismerni valamit, amit „Mitteleuropának” neveznek. Naponta hallom a
magyar nyelvet, amelyet Szabadkára költözésem elõtt nem nagyon ismertem.
Nehéz és különleges nyelv ez, de az elmúlt évek alatt eljutottam arra a szintre,
hogy szótár segítségével még magyar
szépirodalmat is olvasok. Elsõsorban az
emlékiratokat kedvelem, amelyek a vidék
szokásai és hagyományai szerint magyar
nyelven íródtak. Így sok mindent megtudtam a vidék múltjáról. Ha szükségem van
rá, vagy csak a baráti társaság kedvéért,
egy-egy szó, esetleg mondat erejéig meg
is tudok szólalni magyarul.
És ha már a magyar nyelvnél tartunk,
hadd meséljek el egy érdekes, szarajevóiszabadkai történetet.
Mivel a harcok idején Szarajevó kétfelé
volt osztva, az történt, hogy egy szabadkai
születésû szerb testvérpár a város két ré-
szébe került. Akkoriban mindenki tudott
arról, hogy a telefonbeszélgetéseket lehallgatják, ezért a két testvér – nyilván ki szeretett volna fogni a kíváncsiskodókon –
elkezdett egymással magyarul beszélni,
noha ez nem volt az anyanyelvük. Egy
ilyen magyarul folytatott telefonbeszélgetésük alkalmával egyikük lakásába katonák törtek be, és alaposan helybenhagyták
õt, azt firtatva az ütlegelés közben, hogy
melyik külföldi hírszerzésnek dolgozik.
Szerencsére mindketten túlélték a
háborús idõszakot.
Azok az emberek, akiknek van egy
kis nyelvérzékük, az én szerb beszédemrõl
rögtön kitalálják, hogy Boszniából jöttem. Pedig a családom vajdasági, én
magam is a Bánátban születtem, de tizenhárom napos koromban Boszniába
költöztünk. A családban mindig is az e-zõ nyelvjárást használtuk, az óvodában,
az iskolában, majd késõbb a munkahelyemen pedig az ije-zõt, ezért ideköltö-
zésemkor nem volt nehéz az e-zõ nyelvjárásra való visszatérés.
Amikor két éve a szabadkai tévénél egy sorozatot kezdeményeztem
Szabadka, az én városom címmel, azt egy régi, elveszettnek hitt fölvétellel
indítottam. Rögtön a városba érkezésem után egy rövidfilmet készítettem,
amelyben szerepelt a városháza tornya és Szabadka látképe, mindez Mike
Oldfield zenéjével körítve. A rövidfilm láttán a lelkes mûszakiak, a szabadkai
Mirko Sedlak vezetésével, nekiláttak a Szabadka, az én városom c. mûsor
elkészítésének. Errõl a címrõl mindig azt gondoltam, lehetõvé teszi a mûsor
keretein belül a jellegzetes szabadkai jelenségekrõl, emberekrõl és esemé-
nyekrõl való beszélgetést.
Nem vagyok tõsgyökeres szabadkai. Arra a kérdésre, hogy ma annak
érzem-e magam, nehezen tudnék pontos választ adni. Új barátokra és ismerõ-
sökre leltem ebben a városban. Itt élek és itt dolgozom, és igyekszem tisztelni
azt a környezetet, amelybe belecsöppentem. És noha bizonyára akad néha
olyan dolog, ami nem tetszik túlzottan, igyekszem senkit sem megbántani.
Mert nem felejthetem el, hogy Szabadka segített nekem életem legnehezebb tíz évének túlélésében.
24
Hovány Lajos
SZABADKÁIM
Miért éppen Szabadka?
A másfélezer lélekszámú Gunarason születtem. Nagyapám idejében Moholgunaras volt a neve. Az elemi iskola felsõbb osztályaiba Bogarasról,
Brazíliából, Sicósorról, Pobedáról, Kispestrõl és Kavillóról is ide jártak a
diákok. Szüleimet havonta látogatom Gunarason. Keletre terül el a lecsapolt Kopolyától. Átkelve a hídján, az utóbbi idõben mind gyakrabban jut
eszembe, hogy a Béla-bara vízgyûjtõ területén, talán az avarkorban
kialakított Turol-györk táplálója volt a Kopolya. Valaha patak folyt itt.
Két évtizeddel ezelõtt kezdtem el vízépítõként dolgozni a Palicsi-tó
melletti, több mint százezres Szabadkán. Választott otthonom ez, ahonnan
szüleim sincsenek a világ végén, de a legtávolabb élõ rokonomhoz is, ha
kell, akkor legfeljebb fél nap alatt megérkezhetek. Könyvtára, levéltára,
múzeuma és színháza teszi számomra várossá Szabadkát. Szakmámban
kenyeret ad a kezembe.
Alig hogy kisétálok a központból már Gunarason érzem magamat: az
utcákban padokon ülõ, vagy a járókelõkre kikukkantó nénikkel és bácsikkal
lehet beszélgetni. Olyanok ezek a találkozások, mint mikor szembeáll az
ember a másikkal, és – a támadás legkisebb jelét sem mutatva – két
tenyerébe fogja az arcát. A megszeppentséget követõen érezem, amint
csontjaimba ivódik a másik arcának a melege. A sors ajándékaként e
pillanatért élünk.
A vízrõl is lehet – sõt kell – beszélgetni. Szabadkán különösen, hiszen
valaha a Kelebiai-tótól a Palicsi-tóig 200-600 m széles völgy szelte ketté
a város jelenlegi területét. A városháza tájékán, a feltöltésre elhasznált
rengeteg homok azt az illúziót kelti, mintha itt sohasem is lett volna völgy.
Pedig itt húzódott semlyékes medrével homokos talajába szivárogtatva a
csapadékvizet, vagy éppen a föld árjával árasztva el a környéket. E völgyön
a Barát-híd vezette át a Szegedi- és a Bajai utak helyén volt középkori
Káliz utat; utat nyitva a Tisza és a Duna felé.
A Történelmi Levéltár
iratai, rajzai, tervei és fényképei, illetve a Városi
Könyvtárban olvasható
könyvek, folyóiratok és újságok is betekintést adhatnak e vizenyõs területek
korábbi állapotába. Elképzelhetõ, hogy e völgybe miként vezetett vizet a Fûzfás-
ér, a Róka-barát és a völgyet összekötõ fok, ami talán a középkori sáncárok
egy szakasza volt, a Voknak is nevezett Gáti-vízfolyás, illetve az, hogy csapadékos idõben a Kelebiai-tó nagyvize a Nagy-réten át a Jaszi-barába
folyt. Az utóbbinál néha szalonnával próbálták megfékezni az áradatot. E
völgyben a környékbeliek szent forrásokat látogattak. Gáti-vízfolyás vízimalmot hajtott. A Palicsi-tóba vizet vezetett még Sándor felõl egy patak, a
Petros(z)eva cses(z)ma és a Baranyi-sömlyék is. Szabadka vizei a Palicsitó vízgyûjtõ területén levõ Kelebia, Sándor és Palics vizeivel tehát összefüggõ rendszert képeztek.
A vízrendezések megismerése a vízgyûjtõ terület jellemzõinek a feltá-
rását segítheti. Felismerésükhöz fantáziára van szükség, akárcsak a jelenlegi vízügyi gondjaink megoldásánál is. Tény, hogy 1817-tõl a Böge-csator
25
na, 1981-tõl pedig az Árapasztó-csatorna elkészültével a Palicsi-tó és a
Körös-ér vízgyûjtõ területei összekapcsolódtak, a Tisza egyik alrendszerét
képezik. Szabadka vízügyi problémáit az alrendszeren élõkkel közösen
kell rendezni. A hosszabb távú megoldás kivitelezése, meggyõzõdésem,
hogy az elszántságunktól függ leginkább.
Elkerülhetetlen e témában a szemléletváltás is: a vízlevezetés helyett
a vízvisszatartás elviselhetõ módját kell újra megtalálnunk. Ehhez nem a
Mindenki így csinálja-szakemberekre van szükség, illetve arra, hogy lelkiismeretünket csak az Ilyen az élet-tel kényszerüljünk nyugtatgatni.
Szabadkáink építéséhez bátorság, elszántság, álmodni tudás kell.
Különben morzsolt kukoricaszemekként pörögnek szét a napjaink. A kultúrtáj ugyanis olyan egyedi megoldás, amit ha fényképen lát az ember,
akkor azt mondja, hogy ezt meg szeretném nézni, ha pedig ott van, akkor
azt, hogy itt élni tudnék. Jó hely tehát. Van ám ott – többek között – gyár
is, szántó is, lakónegyed is, erdõ is, csatorna is, patak is, de olyan összhangban, hogy a környezet nem csak az embernek jelent életteret. Pontosabban az embernek ez jelenthet élõhelyet.
Kérdezem: érdemes
élni a békabrekegés és a
madárcsicsergés nélkül?
Mindannyiunk szabadkái
jöhetnek így létre, bennük
szabadkákká érlelõdve
esetemben Gunarason
született szabadkaiként.
26
Kiss Gusztáv
A VÁROS
A görög tragédiák mintájára – mert nem kevés a mediterrán vonatkozás – az
itt élõk átérezték a létezés borzalmait, a szenvedés mélységeit. A török
idõkben rabláncra fûzve hajtották õket Kelet rabszolgapiacai felé, a megmaradtak pedig a bácskai mocsarakba menekültek, s ezekben elmerülve –
nem csak jelképesen – egy nádszálon szívták az élethez a levegõt. Az idõkben
fél évezreddel késõbb, a huszadik század végén Tolnai Ottó foglalja elgondolkodtató hasonlósággal szavakba a helyi, állandósultnak tartott létérzést:
itt lenni olyan, mintha az ember egy mély kút fenekén élne, s levegõ után
kapkodna. A sorstragédiák mutatványaihoz hasonlóan a múltban errefelé is
üldöztek apa- és anyagyilkosokat, sokszor megkívánták a
másét, s kísérte egymást az
éhínség, háború és betegség.
A város sós tavának, Palicsnak a történetet elbeszélõ
egyik monda – a példa kedvé-
ért – a szenvedésnek, a tü-
relmetlenség máglyáit eloltó,
az égbõl aláhulló könnyeknek
köszönte ezt a gyógyerejû
vizet. A csodálatos vizet,
amelynek partján valamikor
Csáth Géza is fogadta gyógyulni vágyó betegeit, s közben írta hátborzongató,
véres történeteit. Talán nem is érthetõ és átérezhetõ ez a világ Csáth Géza
Naplóinakolvasata nélkül: ezekben ugyanis a maga witmann-fiúsi mély, bensõ
meztelenségében tárulnak fel az itt élõ lelkek sajátságai.
A nagybecskereki Fülep Lajos Nietzschérõl vallva írta, hogy a görög ember
megismerve a lét borzalmait, pesszimista okokból, hogy egyáltalán élni tudjon,
rákényszerült megteremteni az olimposzi világot, amelyben a hellén akarat
mint megszépítõ, magasztosító tükörben láttatta önmagát. Ez a kettõsség,
a feneketlen szenvedés, az ostoba, a múlandó levés, a nem pihenõ, a megváltást keresõ akarat egyfelõl, és az olimposzi vízió, a ragyogó verõfény, az
öröklét összes csábító értékei másfelõl, tájunknál is megtalálták vonatkozásaikat. Talán helyes vallani az alföldi nietzscheizmus meglétét. A Semmi
tapasztalatával szemben errefelé megteremtõdött az Ideális Világ, az eszménynek megfelelõen módosított, a lényeges vonásaira tökéletesített formákban
megtalálva az értelmet, a célszerûséget – esztétikai szemlélettel igazolva
így a rendezett világot és annak örökkévalóságát. Elszakadva a múlandóságtól,
ezen a homokvidéken az egyéni létezés önmagában megállásáról, kultúráról,
wagneri összmûvészetrõl álmodtak, s egy „gyönyörû jövõ káprázatos perspektívája szédítette meg a lelkeket”. A szépség látszata töltötte be a pusztaságot,
az „álomban lecsukott pillákkal alkotó szemé”. A léleknek víziói és a víziók
testet öltése rajzolódott ki fölmagasztosított célként. A Raichl-palota tervezõje,
egyben tulajdonosa, teljes berendezését és összes díszítményét maga álmodta meg szecessziós stílusban, a szomszédos házba átvezetõ titkos
átjáróval együtt, ami egyenesen szeretõjének az ágyára nyílott. A szabadkai
régi városházát – a helyi pártoskodások nyolcvanéves, roskadozó, zsindelyes
tetejû színhelyét – 1908-ban bontották le, s a közigazgatás hivatalának lerombolásában néhányan a régi Szabadka szellemiségének, a halál, a megdermedtség, a mozdulatlanság, a tehetetlenség múlását ünnepelték. A helyi
polgári napilap, a Bácsmegyei Napló vezércikkeiben az új Szabadkáért kiállva
refrénszerûen ismételgette: „Had’ higyjük, hogy a régi városháza elmúlásával
múlni kezd a régi Szabadka, a város új házával együtt kezd kiépülni az új…
az új Szabadka, amelyért küzdenek itt már néhányan, s amelyért küzdeni
fognak a lapok: a pezsgõ, eleven élet modern és nagy városa lesz.” És a
27
vízióknak megfelelõen a szecessziós új városháza ég felé törõ magas tornyá-
ban a vidékiességen túlmutató célok, a világosságot beengedõ nagy ablakaiban
a felvilágosodás, a hatalmas és széles kapuiban a nyitottság allegóriája testesült meg, mert a lélekölõ jelen a látott és láttatott valóságában már kínosan
megért erre a megváltásra. Sokszor és sokféleképpen fogalmazták meg az
áhított eszményt, hogy formába kényszerítsék a bicskázásban, vérontásban
és borfogyasztásban felszabaduló energiákat, átalakítva kultúra-éhséggé,
polgári életformává, szabadelvû szemléletté. A városban soha sem volt közhely,
hogy a világot az emberi akarat teremti, akkor is legtöbbször, a szabadkõ-
mûvesi szögmérõ által kijelölt vonalakat követve.
A város létezése talán a legjobb bizonyíték arra, hogy nem létezik egy
kizárólagos igazság. A korinthoszi oszlopok, a szerb barokk templom, a
nemzeti Casino neobarokk épülete és a környezõ magyar szecesszió az
egésznek furcsa tarkaságot ad. Belekezdtek egy stílusba, egy világ fölépíté-
sébe, s ki tudja ma már miért, egy másikkal folytatták, majd egy harmadikkal,
mintha csak játszottak volna a játék kedvéért, közben mintha csak felszabadultak volna a kitûzött célok terhétõl, s egyszerûen csak a létezésért, a
megmutatkozásért, a tér rendezéséért és átalakításáért történt volna minden.
Fülep Lajos szavaival a szép valamely jelenség fomájának örökkévalóságjellege, az örök formák jelenségvilága. Szabadka látképe az itt élõ emberek
lelki – az örök formákra emlékezõ – jelenségvilága, a magát kifejezõ és megjelenítõ esprit locale, a helyi szellem története. Az esztétikum fölmagasztosított
kultuszáról szólnak Kosztolányi elvágyódásai a „négy fal közül”, Csáth Géza,
Babits Mihály vagy Balázs Béla lélekborzoló történetei. Beszéltek errefelé a
gnosztikus világba-vetettség élményérõl, s nemegyszer a belevetettség tudata
hozta közelebb egymáshoz a szerbeket, horvátokat és a többieket, valahogyan
úgy, ahogyan a szerb M. Nastasijevic és a horvát T. Ujevic világa is találkozik
a földi létezés idegenségében.
Mi értelme van az ilyen vidéki létezésnek – kérdez és válaszol is majd rá
Kosztolányi Dezsõ egy szabadkai író koporsója felett –, nem más, mint vágy
a megismerés után, a rendezett világ után, egy vágy, hogy az ember kiszabaduljon abból a börtönbõl, amelybe születése véletlene dobta. A sors errefelé
nem istenfélõ. A mindent befedõ, ezt az apró szemcséjû homokot talán nem
is lehet formákba szorítani. A formát fölveszi, de parányi összetevõi sohasem
olvadnak idõtlen egésszé, legföljebb a maradandóság látszatává. Az idõbeliség,
a múlandóság tapasztalata a „látszat”mögött pedig folyamatosan egy mély
pesszimizmusról szól, arról, hogy a világ cél nélkül keletkezik és bukik el.
Az emberi tudat, céljaival és okaival, talán nem is más errefelé, mint délibábos
magyarázata ennek a pusztaságnak. Az egyedüli cél talán csak a „sors
forgása”, az akarat, amely csak a semmit akarja. Ez a másik világ nem az
örökléten alapul, hanem a
semmin. Isten nélkül a világ csak
semmi. A tudattalan, az értelemnélküliség elfogadja a „földi”
levést, a születés és halál céltalan
ismétlõdését, az egyediség beolvadását, s ebben telik öröme. A
szõlõ itt is megterem, s a mámornak hagyományai vannak: a boros, borgõzös Bácska, az ösztönlét, a kegyetlenség, a kéj. A
pusztulást, az emberi halált, és
fõleg a meghívott halált ennek a
mámornak tulajdonítják, a talaj
összetételének, a belõle sarjadó
szõlõnek.
Megvan Szabadkán az éteri fényesség és magasság pompája a „földi
pokol” mélységes sötétségével és kínjaival együtt, megvan itt minden, akárcsak
egy görög tragédiában.
28
Villányi László
EGY MÁSIK VILLAMOS
„Ahogy képzeletem gazdagodik, napról napra egyre inkább úgy érzem, én
nemcsak ebben az egy világban élek, de ezer másban is.”
John Keats
1994. november 23-án Gyõrött felültem az Avala Expresszre, s elképzeltem,
úgy szállok majd le a szabadkai állomáson, miként Kosztolányi, ám a vonat
jóval az állomás elõtt fékezett, fegyveres katona állta el utamat, s ezt én
bizonyítéknak véltem, miért nem Szabad, miért csak Szabadka, mert akkor
még így hittem ismeretlenül is szerelmetes városom nevének keletkezését,
büszkén a rokonságra, hiszen költõje neve is elrejti a „lány”-t, akkor még
nem gondoltam arra, hogy nevemben már ott rejtõzködik a villamos eleje is,
a villamosé, amit majd úgy viszek el magamban, mint ahogy bensõvé
teremtõdik egy kicsi város, s egy reggelen villamos csikordul ablakom alatt,
a piros esernyõ Szabadkáról Gyõrbe száll, oda, ahol gyerekkoromban sátrukat
felverték a cirkuszosok, és elrepülök egy másik kontinensre, hogy ott végleg
elinduljon a villamos, s én tétova kamaszként kapaszkodjak a porcelánfogantyúba, hátha valamelyik megállóban feltûnik valaki, s ahogy felszáll, már
abban ott a bizonyosság, mert egyforma színekbe
öltözködtünk, s ami különbözik, az is ugyanarról
beszél, mondatai azt folytatják, amit mindig is elgondoltam, szeretettel néz, ujjai szeretettel érintik
kapaszkodó ujjaimat, de hiába várom az újabb és
újabb megállót, végállomástól végállomásig és viszsza, hiába szállok le váratlanul, vagy váltogatom a
felszállás helyszíneit, egyik megállóban sem indul
el senkivel közös életünk, csak fura alakok jönnek,
derûsen vagy megfáradtan, s álmukban kibeszélik
titkaikat.
AZ 2001/4 SZÁMÁNAK MELLÉKLETE